Rátóti Zoltán ősztől a prózai színész osztály tanára. A Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Kaposvári Csiky Gergely Színház volt igazgatója, a Nemzeti Színház művésze az új kihívásról, a társakba kapaszkodásról és az önbizalom fontosságáról beszélt a vele készített interjúban.

Színész, rendező, színházigazgató és ősztől tanít az egyetemen. Hogyan tervezi ezt a plusz munkát?

Összefogásban Szarvas Jóska barátommal és kollégámmal. Vele nagyon egyfélét gondolunk a színésznevelésről, mindketten ugyanazokhoz a mesterekhez jártunk, Horvai Istvánhoz és Kapás Dezsőhöz. Két teljesen eltérő egyéniség, mi valójában jobban hasonlítunk egymásra habitusban és szakmai értékítéletben is, mint ők, de az ő metódusokból szeretnénk meríteni. Így visszamenőleg nagyon hálás vagyok nekik. Meggyőződésem, hogy a pályám elején, ha más mesterekhez kerülök, talán nem is leszek színész. Ők nagyon türelmesek voltak hozzám. Mi is azok leszünk. A türelmen és az odafigyelésen múlik minden, az összes többi a szakmából levezethető.

Miből áll a Horvai-Kapás-féle módszer? Mi a legfontosabb a színészhallgatók oktatásában?

Horvai nagy szakértője volt a csehovi színháznak, s az alapokat a színész jelenlétét és a létezését a színpadon innét vezette le Kapás Dezső is. Akkor persze, amikor az ember az egyetemre jár, ezeket a metódusokat nem tudja letapogatni. Én is csak sokkal később, nyolc-tíz év múlva tudtam megfogalmazni, hogy bizonyos gyakorlatoknak mi volt a céljuk. Akkor döbbentem rá, milyen okosan vezettek egy-egy gyakorlattal arra, hogy hogyan lehet kapcsolatot teremteni a színpadon. Mit jelent a színpadi egyedüllét. Hogyan lehet megtölteni mindezt tartalommal. Erre voltak gyakorlataink, olyasmik, amiket Sztanyiszlavszkij is leír, és azt gondolom, ezeket fogjuk előtérbe helyezni.

Egyedül vagy társakkal? Melyik a nehezebb feladat a színpadon, egyedül betölteni a teret, gondolok itt az Apponyi-beszédre, vagy a társakba kapaszkodva dolgozni?

Nem tudok különbséget tenni, mindkettőnek megvan a nehézsége és a gyönyörűsége is. Apponyit megelőzően néhány önállóestem volt már, azokon kipróbálhattam, milyen egy-másfél órán keresztül egyedül lenni a közönséggel, hogy elbírom-e vagy sem, erre rá kell érezni. De a páros, a kapcsolati létezésnek is megvannak a fontos stációi, s ezeket mi is végig jártuk. Szavakba önteni nehéz, de olyan darabokat választottak nekünk, amelyeket, ha nem is tudtunk ott az osztályteremben tökéletesen megvalósítani, de stúdiumként fontosak voltak. Aztán jöttek a vizsga előadások, amikor már teljes színdarabokon dolgoztunk…  Visszakanyarodva, nem tudom megmondani, melyik a könnyebb, ezek egymásra épülnek. Először is tisztába kell kerülnie önmagával az embernek. A diáknak hinnie kell önmagában, meg kell ismerje határait, eszközeit. Hogy megnyíljon, merje megmutatni önmagát, ehhez kell a vezető.  Az is belefér persze, ha másokat követ, másol, ez is része lehet az útnak. Kellenek a minták, a példák, nem hiszek a kegyetlen vagy a büntető nevelésben, de hiszek a szigorban. És a következetességben…

Mivel kezdene, bár még elég messze van az ősz?

Egyelőre nem vennék elő konkrét színdarabokat, nem szabad áltatni magunkat és a diákokat se, hogy készen lennének ilyen feladatra. Egyéni gyakorlatokra gondoltam, szabad szövegekkel, pár perces színpadi létezéssel.

Az új színészosztályban az új campuson minden osztályban lesz színpad. Miért olyan fontos ez?

Nekünk ez megadatott, csak most döbbentem rá a bejárás során, hogy ezeket elpusztították. Mellbe vert, hogy enélkül is lehet. Pedig nem. Vajon a pillanat, amikor az első mesterségórán Gáti tanár úr azt mondta, tessék, menjen föl a színpadra, ez most hová tűnt? Nem értem a koncepciót, miért zajlott minden egy szinten. Nagyon fontos, hogy a diák megérezze, mit jelent az, hogy fölmegyek a színpadra. Mesterségünk alaplépéseihez tartozik, hogy színpadon tanuljuk meg a létezést.

Életrajz

Rátóti Zoltán 1960-ban született Cegléden. Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, érdemes és kiváló művész. A Színház és Filmművészeti Egyetemen Horvai István osztályában 1983-ban végzett. A József Attila Színházban, a kaposvári Csiky Gergely Színházban, a Budapesti Kamaraszínházban és a Szolnoki Szigligeti Színházban játszott, majd 2004 és 2011 között a Nemzeti Színház színésze lett. Hat éven át igazgatója volt a kaposvári színháznak, majd újra a Nemzeti művésze lett. Ő az M1 és 2015. március 15-től a Duna Televízió hangja. Sokat foglalkoztatott színész, filmes, szinkronszínész, számos hangoskönyv megalkotásában vett részt. Zala megye díszpolgára, legfrissebb díja a 2020-as Sinkovits Imre-díj.