A magyar dráma napja alkalmából Kiss József színművész, rendező, drámaíróval beszélgettünk.

1981–1985 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója volt, színművész szakon. 1984–1987 között a rendező szakot is elvégezte, majd a drámaírás kezdte érdekelni. Fülön tudja csípni a pillanatot és a motivációt, hogy színművész-rendezőként miért érezte úgy, hogy írnia is kell?

Hogyne. Nagyon világos pillanat volt, ugyanis körülbelül öt évvel a rendezői szak elvégzése után azt éreztem, hogy én még mindig keresek valamit a színházban.

Hogy pontosan mit keres, azt meg tudta fogalmazni?

Meg. A fejlődést és a tökéletes szabadságot. Színész hallgatóként határozott vágyam volt továbblépni, mert a színész létet nagyon kiszolgáltatottnak éreztem. Egyszerű oknál fogva, a színésznek akkor is azt kell csinálnia, amit a rendező kér tőle, ha nem ért vele egyet. Miután elvégeztem a rendezőszakot is kiderült, hogy ez ugyanolyan függő viszony, mint a színészet. Nem tehettem mást, az írás felé fordultam, mert addigra világossá vált, hogy az igazi alkotói munka a drámaírás. Gondoltam én akkor… Most is így gondolom, de ma már azt is látom, hogy ezt elég kevesen gondolják így, sőt, egyre kevesebben, mert a világ arra mozdult el, hogy a rendező a drámaíró munkáját csak alapanyagnak tekinti.

Mikor hozzáfogott a drámaíráshoz, megtalálta a keresett szabadságot?

Meg! A kilencvenes években volt Miskolcon egy drámaíró-verseny. Ahol megkapuk reggel a témát, egy aznapi aktuális két soros hírt és erről kellett délig egy egyfelvonásos drámát írni. Óriási élmény volt. Egészen mélyről tör fel valami ilyenkor az emberből, amit előtte nem is ismert, amivel még nem találkozott.

Az Ön esete szerencsés, hiszen saját darabjait meg is rendezheti.

Úgy fogalmaznék, meg is rendezhetném. De előtte ehhez színházat kell(ene) találni, ami egyáltalán nem könnyű feladat a mai időkben, mert a színházigazgatók többsége nem mer kockáztatni. A kipróbált, a legalább egyszer már sikerre vitt daraboknak szavaznak inkább bizalmat. Rizikónak tekintik a kortárs drámaírókat. Ennek a jelenségnek a legfájóbb megnyilvánulása az, hogy a drámát manapság szövegnek hívják. Szophoklész, Euripidész vagy Shakespeare szöveget írt? Nem, ők nem szöveget írtak, hanem tiszteletet érdemlő műalkotást hoztak létre. A mai drámaírók is ezt teszik, velük, velünk is tisztelettel kellene bánni. Ez egy nagy csata, nem tudom, mi lesz a vége. A magam részéről beálltam a ringbe… Amíg ezt nem tesszük a helyére, addig a magyar drámaírók csak kínlódni fognak. A mai drámaírók már annak is örülnek, ha kevés szereplős, könnyen megvalósítható, egy helyszínen játszható drámákat írnak, én viszont azt mondom, tessék bátran újra sokszereplős, nagy drámákban gondolkodni.

Még akkor is, ha azt gazdasági okokból senki nem fogja bemutatni?

Még akkor is! Mert ha ennek a lehúzó spirálnak, ennek az öncenzúrának megadjuk magunkat, akkor feladjuk a küzdelmet azért, hogy a 21. században is születhessenek nagy ívű drámák. Nem sorvadhat el teljesen ez a művészeti ág, mert az mindenkinek nagy veszteség lenne. Ez egy olyan terület, amit érdemes lenne támogatni még erőteljesebben, mert őrült nagy hatása van, és az embereknek nagy szüksége van rá. Sajnos, ezt mára teljesen elhanyagolták. Nincs könnyű helyzetünk, mert a dráma az irodalom és a színház határmezsgyéjén mozog. Sem ez, sem az… Ugyanakkor mindkettő. Szomorú tény, ahogy a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatában nincs egyetlen drámaíró sem és a színházi tagozatban is mindösszesen két drámaírót tartunk számon. Mindketten sok minden mást is csinálnak, rendeznek, tanítanak, dalszöveget írnak és még sorolhatnám, hogy meg tudjanak élni. Olyan ember, aki drámaírásból él, nincsen ma Magyarországon. Én is rendezek és tanítok is az írás mellett. Pedig ebből valamikor királyi módon lehetett megélni. Szakonyi Károlytól tudom, hogy fiatalon beszélt egyszer egy idős úrral, akinek a harmincas években bemutatták egy darabját a Nemzeti Színházban, és abból vett egy házat.

Nehéz műfaj ez… Móricz Zsigmond, aki a maga műfajában óriás volt, a drámaírással nem boldogult. Örökös kudarc volt szinte minden bemutatója. És ott volt mellette kortársa Molnár Ferenc, aki sikert sikerre halmozott. Móricz azt jósolta Molnárnak, hogy el fog tűnni a köztudatból és a későbbi korok nem fognak rá emlékezni. Nem sok mindenben tévedett Móricz, de ebben speciel igen.

Érdekes, hogy épp Móriczot említi. Az egyik legkorábbi rendezésem a Légy jó mindhalálig lett volna, amit a mester és Hevesi Sándor alkalmaztak színpadra. Móricz óriási író, Hevesi pedig óriási rendező volt, s mégis a produktum, az adaptáció, amit ők ketten létrehoztak szóra sem érdemes. Fájó ezt kimondani, de ez az igazság.

Felmerül a kérdés: mi a titok?

Ez egy nagy kérdés. A színház alapvetően hatás. És hogy az adott előadásban megtaláljuk-e a szövegben és a rendezésben a legmegfelelőbb eszközöket, hogy hasson a történet, az mindig csak a végén derül ki, amikor már beül a közönség. Molnár azért volt zseni, mert minden eszközt ismert íróként is, és merte ezeket az eszközöket használni. Erről a Móricz-Molnár párhuzamról eszembe jutott a Hosszú Katinka egyik reklámja, ahol próbál rúddal ugrani, meg pingpongozni. Végtelen humor van ebben a reklámban. Elég, ha az ember egy területen óriás. Ha ott valóban az. Móricz ezt nem akarta elfogadni.

Milyen témák ragadják meg a figyelmét?

Most éppen egy pályázatra írok Szent-Györgyi Albert életéről egy drámát. Meg kellett találnom a pályafutásának egy különösen izgalmas mozzanatát, amit ráadásul nagy valószínűséggel a közönség sem ismer. A történetünk 1940-es évek elején indul, a világháború éveiben, amikor Szent-Györgyi már Nobel-díjas volt. Ezekben az években elment Isztambulba előadásokat tartani. De előtte megkereste őt Bethlen István és megkérte őt, hogy Isztambulban vegye fel a kapcsolatot az angolokkal és mondja el, hogy Magyarország ki akar lépni a háborúból. Viccesen reagált a megkeresésre, azt mondta, hogy „én nem kém, hanem kémikus vagyok”. De elvállalta a feladatot. Elment Kállay Miklóshoz, az akkori miniszterelnökhöz is, akinek voltak bőven zsidóellenes megnyilvánulásai. Bejelentette neki, hogy Isztambulban meg fogja keresni az angolokat, majd megkérdezte, hogy lehet-e Kállay segítségére valamiben. És Kállay nem vitette őt el, hanem rábízott ő is egy üzenetet: „mondja meg az angoloknak, hogy a hátunk közepére nem kívánjuk ezt a háborút, de a kilépést úgy kell intézni, hogy a németek ne vonuljanak be, mert ha bevonulnak, akkor itt kő kövön nem marad.” Szent-Györgyi elment az angolokhoz és azt mondta nekik, hogy Bethlennel és Kállayval egyeztetve, elvállalja a miniszterelnökséget. De erre senki nem kérte. Azért ez nem kispályás húzás volt. Elmondta, amit el kellett mondania, de az angolok lényegében a fülük botját sem mozdították. De ő megtette, amit meg lehetett tenni. Sőt, többet is annál.

Milyen tervei vannak? Tudja már a következő drámájának témáját?

Igen. A Magyar Művészeti Akadémia színházművészeti tagozata támogatja. Láttam egy dokumentumfilmet a recski munkatáborról, ami megdöbbentő volt. Arra a momentumra figyeltem fel – és majd erre épül fel a darab -, hogy éjszakánként a megkínzott, éheztetett rabok összegyűltek a barakk közepén és titokban verset, vicceket, történeteket sugdostak egymásnak. A legérdekesebb az volt a dologban, hogy ezek az emberek komoly kalória deficittel voltak agyondolgoztatva. Lefogytak, legyengültek, betegségek támadták meg őket. Semmi reményük nem volt a túlélésre. Azok az emberek, akik ezeken a „szeánszokon” ott lelkesedtek, sokkal több energiát égettek el, mint azok, akik nem. És mégis azok az emberek haltak éhen, akik nem vettek ebben részt és azok maradtak életben, akik sok energiát égettek el a barakk közepén. Hogy is van ez? Honnan volt az az energia, ami őket életben tartotta?

A reményből…

A remény képes energiát felszabadítani?

Hogyne…

Honnan? Nagy kérdés… Nagy titok.

Köszönöm a beszélgetést! Sok szerencsét a készülő drámáihoz!

Én köszönöm!

Török Fruzsina

Fotó: Magyar Nemzet, Magyar Hírlap