Minden évben egy táncpedagógusnak ítéli oda a Magyar Táncművészek Szövetsége a díjat a Tánc Világnapja alkalmából. Idén Egyetemünk oktatója,  a mozgásképzés vezetője részesült az elismerésben. Ebből az alkalomból kérdeztük oktatónkat.

Milyen ősélményt őrzől magadban a tánccal kapcsolatban, ami meghatározó volt, s ami afelé terelgetett, hogy az életed jelentős részét erre tedd fel?

Marosvásárhelyen születtem. A helyi művelődésiházban nagyon színvonalas és szeretettel teli táncoktatásban volt részem. Innen kaptam a bátorságot és hitet, hogy felvételizzek a Kolozsvári Balettintézetbe.

Mennyire választott el ilyen fiatalon ez az elhivatott jelenlét a táncban a közösségedtől?

Nagyon hamar elkerültem otthonról, ahogy felvettek a Kolozsvári Balettintézetbe. Kilencévesen már távol az otthonomtól kollégiumba kerültem, s onnantól kezdve csak olyan gyerekekkel voltam együtt, akiknek a tánc éppolyan fontos volt, mint nekem.

Ilyen fiatalon elkerülni kollégiumba…ez önmagában is nagy kihívás lehetett. Hogyan lehet ezzel kvázi egyedül megbirkózni? Voltak rosszabb időszakok, amikor inkább feladtad volna?

Nem. Feladni sosem akartam. De könnyű nem volt, ez igaz. Mégis, ha újra kezdhetném, nem hagynám ki ezeket az éveket. Távol a szülőktől csak magunkra számíthattunk. Összetartottunk és figyeltünk egymásra.

Mit szóltak ehhez a szüleid?

Mindig mindenben támogattak, így ebben a döntésemben is, hogy a táncért vállaltam ilyen fiatalon ezt a fajta elszakítottságot a családtól. De azt hiszem ez nekik sokkal nehezebb lehetett, mint nekem. Anyukám mindig mondogatta viccesen, hogy majd visszakapom én ezt az élettől… És igaza lett (nevet) ugyanis az én kisfiam is a táncművészetire jár tizenkét évesen, s szintén kollégista. Mostanában kezdek megbarátkozni az érzéssel, hogy nincs otthon, de az elején nagyon nehéz volt. Innen gondolom, hogy az én szüleimnek sem lehetett ennél sokkal könnyebb. De azt a támogatást, amit én kaptam tőlük, megpróbálom a férjemmel közösen, aki szintén szakmabeli, továbbadni a gyerekeinknek. A nagyobbik fiúnk a Vasas csapatában vízilabdázik. Csodás nézni, ahogy mindketten elhivatottak és mindent megtesznek azért, amit szeretnek.

Kell-e, szabad-e szakmai szemmel szemlélned gyermeked képességeit, előmenetelét?

Nehéz kérdés. Nyilván nem tudom teljesen kivonni magam ez alól, ugyanakkor igyekszem inkább csak anyai szerepben megmaradni.

Az SZFE-n kívül a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban is tanítasz. Mit tehet egy pedagógus, ha nem elég tehetséges, de nagyon szorgalmas diákkal találkozik, vagy épphogy nagyon tehetséges, ámde tehetségét elhanyagoló, kevésbé szorgalmas diákkal hozz össze a sors?

Nem könnyű feladat. Az SZFE-n és a Nemesben is speciális képességekkel rendelkező diákok vannak. A tehetség és személyiség gondozásuk, fejlesztésük érdekében nekünk pedagógusoknak minden nap meg kell tennünk a maximumot. Felkelteni és fenntartani bennük a feladat iránti motivációt és elkötelezettséget. Ehhez viszont ők is kellenek. A felvételi során kénytelenek vagyunk nagyon szigorúan válogatni, ugyanis ez egy olyan pálya, amin csak akkor válhat valaki sikeressé, ha megfelelő adottságokkal és képeségekkel rendelkezik. Ha ezek hiányoznak, a fiatalok érdekében kell tudnunk nemet mondanunk, ugyanis nem azzal teszünk jót, ha hiányosságok ellenére engedjük, hogy valaki sok-sok évet erre fordítson tudva, hogy igazán sosem lesz a pályára alkalmas, hanem azzal, ha ezeknek a diákoknak időt és lehetőséget adunk, hogy valami másban tudják a tehetségüket kibontakoztatni. A tánc és a színház szeretete önmagában sajnos kevés. Viszont a tehetség önmagában is kevés ehhez a szakmához, párosulnia kell szorgalommal.

Azok a fiatal gyermekek, akik kollégisták távol a szülőktől, azt hiszem a pedagógusokkal, akikkel minden nap szoros szakmai munkában vannak együtt, kicsit más fajta kapcsolatot ápolnak, mint azok a diákok, akiknek minden nap ott vannak elérhető közelségben a szülei. Azt hiszem vesztek át szülői feladatokat is. Mit gondolsz erről, hogyan tudtok ezeknek a „kevert” elvárásoknak megfelelni?

Ez az egyik legnehezebb kérdés ezen a pályán. Közel maradni és segíteni, ahol csak lehet, ugyanakkor van egy pont, ahol már nem lehet többet tenni. Megpróbálok ennek a követelménynek is megfelelni, de van amikor nem sikerül. Maximalista vagyok. Nehéz megélni a kudarcot. Ennek az ellenpéldája pedig az, amikor egy végzett növendék, egyszer csak felhív, vagy ír és beszámol a sikereiről, kudarcairól és megosztja élete történéseit, s azt mondja: „most már értem, mit miért mondtál, és köszönöm”. Nem könnyű pálya a mienk, ugyanakkor rengeteg örömöt és szépséget tartogat, amiért nagyon lehet szeretni és roppant hálás vagyok, hogy ezzel foglalkozhatok.

B. Török Fruzsina