Vidnyánszky Attila másodéves színházrendező szakos növendéke, Fejes Szabolcs Csehov Platonovját választotta vizsgaelőadásának. A Nemzeti Színházban tartott vizsga után beszélgettünk hallgatónkkal.

Platonov Csehov első darabjának tekinthető, mert vélhetően ezt írta legkorábban, 1878-79-ben, alig 18-19 éves korában. Ugyanakkor az „utolsó” is, ugyanis sokáig elveszettnek hitt szöveg majd’ húsz évvel Csehov halála után került meg, s csak újabb évtizedek múltán vívta ki helyét a szerző nagyívű drámarepertoárjában. Az 1914-ben megtalált darabot csak 1923-ban publikálták, s bár a 20-as évek második felében több európai országban is színpadra állították, igazán ismertté csak Jean Vilar 1956-os párizsi rendezése nyomán vált.

A mű a megrekedtség állapotát festi meg, az életkudarcok variációit sorakoztatja. Cselekménnyé azonban csak a szerelmi bonyodalmak szerveződnek benne. Mindenki szerelmes, és senki sem abba és úgy, akibe és ahogy „kellene” vagy „illene”, ahogy az a remélt boldogságot hozhatná. A szerző igen fiatal kora ellenére nem bohókás, ifjú lobogást láttat, hanem azt a fajta beteges ragaszkodást, függést, reménytelen kapaszkodást, aminek semmi köze a szerelemhez.

Csehovnak ezt a korai drámáját előszeretettel veszik elő a színházak, bár óriási terjedelme miatt teljes egészében nem lehet színre vinni. Éppen ezért hálás a darab, mert minden rendező maga dönt arról, hogy melyik fontos motívum alapján indul el.

Fejes Szabolcs másodéves színházrendező szakos hallgató arról mesélt nekünk, hogy ő melyik fonalat érezte eléggé személyesnek ahhoz, hogy a közel negyvenperces vizsgáját ementén építse fel.

Hogy érzed magad a vizsga után?

Üresnek, de azt hiszem ez rendben van így, ha intenzív a próbafolyamat, és véget ér, annak óhatatlanul űrt kell hagynia maga után.

Szép számú közönség nézte pénteken a vizsgádat a Nemzeti Színházban. Eltelt pár nap, most milyen a viszonyod az ott megszületett előadással, elégedett vagy?

Nem vagyok elégedett, de nem is az a munka lényege, hogy én elégedett legyek. Olyan ez mintha egy hatalmas hangár méretű hangszeren szeretnél játszani, de előtte be kell hangolnod. Mindenhol különböző húrok futnak és a hangoló kulcsok is látszólag össze vissza vannak elhelyezve. Te pedig csak rohangálsz fel alá, hogy mindent beállíts, és mire az utolsó hamis hangot is a helyére tetted az első pontosan beállított hang már elcsúszott. Így lényegében soha nem tudsz játszani a hangszereden. Az egyetlen dolog, amit tehetsz, ha elkezded örömöd lelni magában a hangolásba és talán egy nap olyan virtuozitással fogsz hangolni, hogy azt a hangolást a néző már játékként értelmezi. A műhely titkod maradhat, hogy valójában sosem játszottál ezen a bizonyos hangszeren, csak igyekeztél legjobb tudásod szerint behangolni…

Kikkel dolgoztál?

A kaposvári harmadéves színművész osztállyal.

Mi alapján választottad a Platonovot vizsgadarabnak?

Annyi megkötés volt a darabválasztás terén, hogy realista drámát kellet találni és a megvalósításának is realistának kellett lennie. Ez olyan, mint amikor a Képzőművészeti Egyetem másodévesei anatómiai testeket faragnak, a hangsúly még nem azon van, hogy mi a viszonyod ahhoz az anatómiai testhez, hanem hogy pontosan tudod-e ábrázolni? Csak a mi helyzetünk annyiban árnyaltabb, hogy a színház nem működik úgy, hogy valami viszonyod ne lenne a témához.

Mi volt fontos neked Platonovból, hogy erre a drámára esett a választásod?

A Platonov története onnan indul, hogy véget ért a tél, elolvadt a hó. (Amikor Csehov megírja a Platonovot az orosz tél, olyan telet jelentett, hogy az emberek ténylegesen nem tudtak kimozdulni az otthonaikból és hónapokra elszigetelődtek egymástól.) Mit jelent ez a tél, most a mi számunkra? Az első covid lockdown alatt nagyon hasonló helyzetben találtuk magunkat. Ebbe az időszakba a halál gondolata beférkőzött a mindennapjainkba. Az elmúlás gondolatnak felerősödése, az olyan evidenciákat, mint hogy: jó minőségben, jó helyen, jó társsal töltjük-e az életünket, égető dilemmává alakította át. Ezek a kérdések nyomasztják a Platonov szereplőit is.

A több mint 200 oldalas dráma annyi témát rejt magában, hogy – kis túlzással – bármilyen témáról meg lehetett volna rendezni, engem a nagy Platonov univerzumból elsősorban a nők és a nőhöz való viszonya izgatott, ezen belül is Szása (a feleség) és a többi nő közt feszülő feloldhatatlan kontraszt. Adva van Szása személyében egy teljesen korrekt nő, akivel potenciálisan le lehetne élni egy kiegyensúlyozott közös életet, de a világ kísértése és az a sok másik nő a múltból nem hagyja megkötni a békés, biztonságos ugyanakkor kissé unalmas élet kompromisszumát. (Hisz minden, ami biztonságos ugyanakkor unalmas is.)

Amikor az ember elkezdi felfejteni Platonov és a hozzá kötődő nők viszonyát óhatatlanul fel kell tenni azt a kérdést, hogy jó, de Platonov melyik nőbe szerelmes igazából? Platonov mindig pont azért a nőért lelkesül, aki még nem mondott neki igent, és ez amint megváltozik lényegtelenné válik a számára. De miből fakad ez a csapongás? Platonovot mindenki valamiféle zseninek látja, annak ellenére is, hogy nem váltotta be azokat a reményeket, amiket a múltban fűztek hozzá. A kudarcai után vajon ő maga még tényleg hiszi, hogy különb vagy legalább is izgalmasabb az őt körülvevő férfiaknál? Ha ebből a szemszögből vizsgálom már érthető, hogy miért dob el minden nőt mielőtt megkaphatná őket. Elsősorban saját magát veti meg és magán keresztül mindenki mást is, aki hajlandó lenne vele bármilyen közösséget vállalni. Ez a Platonovság igazi tragédiája, hogy az a nő, akit Platonov nem unna meg, az sosem fog igent mondani neki, hiszen átlát rajta, aki pedig igent mond, sosem fog megfelelni számára, hiszen beérte ővele, és ezért lenézi.

Nem gondolod, hogy mindezt a fiatal korod mondatja veled? Talán pont húsz évvel vagyok nálad idősebb, és én már határozottan a békére és a nyugalomra szavazok.

Szeretném azt hinni, hogy igazad van és ezt ki lehet nőni. Komolyan…

Talán itt a kulcskérdés az, hogy mit kockáztatunk. Képesek vagyunk-e felmérni azt, hogy a tetteinknek milyen következménye van, és hogy mit kockáztatunk. Sokszor magam is azt tapasztalom, hogy erre a kettőre az emberek nagy többsége teljesen alkalmatlan. A higgadt mérlegelésre. Pedig nagy szükségünk lenne rá, ugyanis az élet véges, és az idő vészesen fogy.

Csehov Platonovot 27 évesnek írta meg, mégis általában harmincas-negyvenes színészekkel játszatják. A kérdés, amit felteszel, hogy “belátjuk-e a tetteinknek következményét” valamiféle belépője a felnőttkornak. Platonov ilyen belátásra képtelen, így bizonyos értelemben örökre egy felelőtlen gyerek marad, a fia apa nélkül nő fel, és így nő fel egy egész magára hagyatott minták és útmutatás nélküli generáció…

Szereposztás:

Platonov: Bognár Bence
Szofi: Duma Kátya
Grekova: Soós Anett
Anna: Kiss Anna Gizella
Szása: Battai Lujza
(és az Osztály)

B. Török Fruzsina