Peter Brook Battlefield (Csatatér) című előadása december 14-e és 16-a között látható a Trafó nagy színpadán. A jelenleg világ körüli útját járó előadás kapcsán a világhírű rendező is Magyarországra látogatott társulatával. Itt tartózkodása alatt több workhshopot is tartott, elsősorban a fiatal rendezőgenerációk számára. December 12-én a Színház-és Filmművészeti Egyetemre látogatott el, hogy az intézmény színházrendező szakos hallgatóival találkozzon.

A zárt körű műhelymunka során – a Brook színházi kísérleteiben is használt (itt és most: az egyetemtől kölcsönvett) szőnyeg körül ülve – a hallgatók lehetőséget kaptak arra, hogy kérdéseket tegyenek fel a neves alkotónak, bepillantást nyerjenek a legendás rendező munkamódszerébe, megismerhessék színházról alkotott gondolatait.

A találkozó – mondhatni drámai módon – párbeszédben a hallgatókkal zajlott. A saját élmények behívása során nem csak az alkotók, de a hallgatók is megoszthatták egymással a színházzal kapcsolatos meghatározó élményeiket. Ezekből rajzolódott ki, rajzolta ki maga Brook azokat az alapvető állításokat, amiket fontosnak tartott megtenni a színházzal és színházi munkával kapcsolatban. Letéve a hallgatók elé, a szőnyegre gondolkodásának, így az általa elképzelt és megképzett színházeszménynek tulajdonképpeni alapjait.

Olyan kérdésfeltevésből indulva ki, amihez soha nem lehet elégszer alkotóként visszatérni: mi késztet arra valakit, hogy színházi rendezővé váljon? Mit akar elmondani, és miért ezen a nyelven? Mik azok az élmények, amik inspirálják az embereket? Miben közösek ezek?

A második részben elhangzó direkt, az alkotói munkára vonatkozó kérdések megválaszolása után a(z így színházi térré váló) szőnyegre került a hangsúly. Három hallgatót kért fel, hogy a szőnyegen lévő tárgyakkal rövid, improvizatív jeleneteken keresztül mutassa meg azt, ami leginkább az előbb említett színházi nyelv alapegységének, minden munkája alapkövének tekinthető.

Ez pedig az improvizáció. Szabad asszociációk sora három (erre az időre) színésszé váló rendező és egy-egy tárgy részvételével. Ami egyiknek nagy találmány, az a másiknak megoldhatatlan rejtvény – csak, hogy a harmadik személy egy üveg vízként lopja vissza a realitások körébe a jelenetet. Akik nézik, nézővé válnak a szőnyeg szélén, a térben mozgó alakok színésszé a tekintetek kereszttüzében.

Ami történik, az egyszerre játék, gyakorlat, rituálé, színház. Az egyetem hallgatói együtt dolgoznak vele, ő pedig biztos kézzel vezeti őket, kortalan közösségben.

Mert a színház nem egyéni munka. Így a rendező sem diktátor benne, aki a többiek fölé helyezkedve diktálja, irányítja az így alárendelt alkotókat. Sokkal inkább direktor, aki irány(oka)t mutat. Rendező, amennyiben rendet igyekszik teremteni az alkotóközösség által életre hívott gondolatok között. Így nem ülheti végig ezt a folyamatot a nézőtéren, aminek végén az előadás a színpad terében jön létre. A munka első sorban nem saját fejében, hanem a közösségben zajlik. Fel kell állni, és odamenni alkotótársakhoz.

Hiszen a folyamatban egyszerre, egyenrangú félként lehet csak részt venni. Ez ad lehetőséget a közös kísérletek létrehozására, az alkotók közötti párbeszéd létrejöttére. Folyamat, hiszen nem egyik pillanatról a másikra jön létre. Próbák, próbálkozások sora, amelyben a hibának legalább akkora szerepe van, mint a sikernek. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen (mind a próbálkozás, mind a hibázás lehetősége) felszabadult jelenlét szükséges. Ennek eléréséhez pedig nem elég egy térben összegyűlnie az alkotóknak. Gyakorlatokon és játékokon keresztül lehet elérni azt a testi és lelki állapotot, amiből építkezni lehet.

Peter Brook ehhez híven nem tökéletes válaszokat vagy kérdéseket várt, hanem őszinteséget. Nem diktált, hanem kérdezett, vagy irányokat mutatott. Nem sikert akar elérni, és nem maga számára, hanem megpróbálni közösen építeni valamit.

A szőnyeget a hallgatók csavarják fel, hogy majd máshol, egy másik városban terüljön ki újra, mások keze által. Egy azonban azonos lesz. A mellett a szőnyeg mellett is ott fog ülni majd egy kilencvenkét éves ember, és ugyanolyan nyíltsággal és kíváncsisággal fogja várni az embereket, amivel itt is.

Ezt a figyelmet, nyitottságot és kíváncsiságot mindenképpen fontos lenne eltanulni, és nem csak a színházi embereknek.