Vidnyánszky Attila másodéves színházrendező szakos növendéke Pányik Tamás Osborne Dühöngő ifjúság című drámáját választotta vizsgaelőadásának. A vizsga után beszélgettünk hallgatónkkal.

Osborne Dühöngő ifjúság című darabja bejárta az egész világot, viharos sikerének titka sokak szerint nem is a szerelmi négyszög történetben, hanem a főhős karakterében rejlik. Nem véletlen hát, hogy a Pesti Színház 1992-es bemutatója kapcsán Békés Pál így írt: „Kaszás Attila Jimmy Porterje: nagy dobás. Ez a kiszámíthatatlanul explozív, lelki kíméletlenkedésről szívszakasztó önsajnálatra, alantas hisztériáról valódi megrendülésre követhetetlen sebességgel váltani kész pszichégubanc két felvonáson keresztül képes új meg új aknákat robbantani.”

Három huszonéves fiatal egy szobába zárva, munka nélkül őrlődik. A szerelmes Alison kiszolgálja a fiúkat, míg Jimmy szenved és sajnálja magát. Cliff sajnálja Jimmyt. Alison elhagyja Jimmyt, aztán mégsem… Mi lesz Jimmyvel, ezzel a tehetséges és javíthatatlanul idealista fiatalemberrel, aki képtelen elfogadni az őt körülvevő környezet sivárságát, tunyaságát, megalkuvását?

John Osborne darabjának eredeti címe – „Nézz vissza haraggal” – nem véletlen. Szinte felszólítás a mindenkori fiataloknak, hogy ne kövessék az „ősök” felületes, üres, túlságosan a merev formákhoz ragaszkodó életvitelt. S hogy aztán mire jutnak vele? Úgy járnak-e, mint a „dühös fiatalok”, akiknek tehetetlensége az őrjöngés és csöndes belenyugvás között ingadozva végül csúfos konformizmusba fulladt?

Vidnyánszky Attila tanár úrtól azt a feladatot kaptátok, hogy realista drámából válasszatok jelenetet. Te John Osborne Dühöngő ifjúságát választottad. Miért?

Régi vágyam volt foglalkozni ezzel a drámával, csak eddig nem volt hozzá bátorságom. Az emlékezetes előadást 1992-ből nem is tudom hány alkalommal néztem meg felvételről, Rudolf Péter rendezésében és Eszenyi Enikő, Igó Éva, Kaszás Attila, valamint Szarvas József főszereplésével. Több is volt, mint emlékezetes, inkább meghatározónak mondanám. Miután kimondtam, hogy ezzel a drámával szeretnék foglalkozni, felkértem a színészeket és elkezdtem az előkészítést, majd úrrá lett rajtam a rémület, hogy már nincs visszaút. Természetes, hogy a darab témája rendkívül foglalkoztat, hiszen pont abban az életkorban vagyok magam is, mint Jimmy és a többiek. Azt az időszakát élem az életemnek, hasonló problémákkal kell megküzdenem, mint amikről Osborne beszél.

Mi volna az pontosan?

A mi generációnk, tehát a húszas évei elején járó generáció küzdelme az életben és a választott pályán való előbbre jutásban, ennek reménytelensége és az ebből fakadó magánéleti frusztrációk. A darab főszereplője Jimmy Porter, nagyon művelt, intelligens, a középosztály alsóbb rétegéből származó fiatalember, aki tehetséges zenész és képességeit nézve akár még ígéretes karrier is állhatna előtte, ugyanakkor valahogy mindig kicsúszik a kezéből minden, így csak egy cukorkaboltban tud dolgozni. Az ebből fakadó beszorultság, megrekedtség érzése olyan indulatokat vált ki belőle, amivel nem, vagy csak alig képes megbirkózni. Mindez természetesen lecsapódik a házasságában és a baráti kapcsolataiban. Ha körbenézek a saját közegemben, ugyanezzel találom magam szemben, a nehezen beinduló élet miatti ingerültség és türelmetlenkedés, elégedetlenség és irigység bizony masszívan benne van a generációm alap attitűdjében. Szerintem abban is egyetérthetünk, hogy ma a színházi szakmában sokkal nehezebb elindítani egy pályát, mint akár 10-20 évvel ezelőtt. Telített és polarizált a szakma, rendkívül nehéz bekerülni egy kőszínházi társulatba, sok a bizonytalan és kiszámíthatatlan helyzet és időszak, emellett pedig ott feszül az a belső elvárás, hogy abból legyünk képesek fenntartani magunkat, amire feltettük az életünket, tehát a minőségi színházi munkákból. Talán nem kell jobban kifejtenem, hogy ez mennyire aggasztó kilátás a pályakezdő színházcsináló generációnak. Osborne pedig fájdalmas válaszokat ad a kérdésre, hogy mit is kezdjünk az elfojtott, letagadott traumáinkkal, amik nem évülnek el.

Mit gondolsz, Jimmyt mi akadályozza meg, hogy ki tudjon törni a tehetetlen önsajnálatából?

Jimmynek nagyon nehéz gyerekkora volt, villámgyorsan, jóformán egyik napról a másikra kellett 9-10 évesen felnőtté válnia, amikor a család rákényszeríti, hogy a halálos beteg apját egyedül ápolja. Nemcsak az ápolás az, ami ebben a helyzetben embert próbáló, hanem a felelősségvállalás is, ami egy tízéves gyereknek egyszerűen nem feladata. Ezt csak úgy tudta megoldani, hogy páncélt vont maga köré, de az érzékenysége közben nem veszett el, csak palástolnia kellett. Túl korán mártózott meg a fájdalomban, a felnőttségben, a veszteségben, az élet mocskában, ahogy ő fogalmaz. Alison, Jimmy felesége, korántsem ilyen tapasztalatokkal érkezik a házasságba, jómódú arisztokrata családból, gondtalan értelmiségi környezetből szakad ki, hogy Jimmyvel lehessen, aki a sajátjához hasonló megmártózást kér rajta számon, amire természetesen Alison képtelen. Ugyanakkor a dráma végén, mikor felesége elveszíti gyermeküket és átéli azt a fájdalmat, veszteséget, amiről Jimmy beszélt, újra egymásra találnak. Ez az esemény egy olyan erős szövetséget, védőhálót hoz létre, ami örökre megvédi, ugyanakkor el is választja őket a külvilágtól.

Jimmy és felsége összekapcsolódásában a fájdalom volt a közös nevező, de ezt még – azt hiszem – nem tekinthetjük megoldásnak. Mit gondolsz a megoldókulcsokról? Mi az, amit a főhősök elmulasztottak és mi az, amit abban a korban, amiben ők éppen vannak, nem volt esélyük másképp kezelni?

Nincsenek megoldókulcsok, de vannak cölöpök, amik segíthetnek a problémák kezelésében. A legnagyobb elvárásom magammal szemben az, hogy minden helyzetben képes legyek az őszinte, pontos kommunikációra. Nemcsak Jimmyék, hanem a körülöttem élők konfliktusairól is azt gondolom, hogy mindig tapintható valamiféle őszintétlenség, távolságtartás, elhallgatás. Ennek megoldását abban látom, hogy bátrabban kellene felvállalni a sérülékenységünket, a véleményünket és tetteinket. A tiszta kommunikáció lenne az egészséges kapcsolatok alapja is. De ott van a szörnyű példa is, amit a szüleink generációja mutat nekünk. Amíg a nagyszüleink még sokkal nagyobb százalékban voltak képesek egymás mellett megöregedni, addig a 40-50-60 éves korosztályban riasztóan magas a válások száma, erre pedig a mi generációnknak valahogy reagálnia kell. Meglátjuk, merre indul el a változás, de hogy radikális lesz, abban szinte biztos vagyok.

Fiatal rendezőként, a még meg nem élt élethelyzetek ábrázolásában, érzelmek megélésében, hogy tudtál segíteni a szintén fiatal színész hallgatóknak?

Nehéz kérdés. Törőcsik Mari azt mondta egy interjúban, hogy nem kell ahhoz embert ölni, hogy az ember hitelesen gyilkost tudjon játszani. De, hogy a saját szavaimmal is megpróbáljak válaszolni, egyrészről valahogyan ösztönösen éreztük egymást, meg a helyzeteket is. Másrészről hiszek benne, hogy a gondolataink, érzelmeink és empátiánk révén a meg nem tapasztalt élethelyzetekhez is el tudunk jutni.

 Zárókérdés. Milyen volt a közös munka?

Szuper! Nagyszerűen éreztük magunkat a próbákon, öröm volt együtt dolgozni nap, mint nap. Olyannyira összekovácsolódtunk, hogy készülünk megcsinálni a teljes drámát is, de ez még a jövő zenéje.

B. Török Fruzsina

Fotók: Háda Károly, Kerényi Tünde Sára