Tíz éve vezeti sikeresen a József Attila színházat, ahol – ha kap szerepet a rendezőktől – szívesen játszik is. Váratlanul, de nem meglepő módon az SZFE-t fenntartó alapítvány felügyelő bizottsági tagjává nevezték ki. Március 15-én színművészi és színházvezetői tevékenysége elismeréséül a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze lett Nemcsák Károly.

– Tavaly augusztus 28-án „Szerelem, szenvedély, színház” mottóval nyitották meg az új évadot, optimistán, bizakodón, fantasztikus repertoárral, de a szezont meghiúsította a járvány, ami elvette tőlünk a színházat is.

– Valójában nemcsak a színházat vette el tőlünk, hanem nagyon sok minden más dolgot is, amit nagyon nehezen viselünk. Az emberi kapcsolatainkat nem tudjuk megélni és táplálni annyira amennyire szeretnénk. Ez a járvány is megmutatta, hogy mennyire társas lények vagyunk, a szeretteink ölelésének hiánya folyamatosan ott van bennünk. Szülőként sokszor foglalkoztam azzal, hogy a gyerekek mennyit használják a számítógépet, és régen igyekeztünk ezt az időt redukálni, de most nem tehetjük meg, mert az köti össze őket a világgal. De nem tudja pótolni a világot mégsem, mint ahogy a színházat sem tudja pótolni a streamelés. Az „előadáshoz” kell az, hogy együtt üljünk a nézőtéren, együtt lélegezzünk, nevessünk, vagy sírjunk, adott esetben váltsunk egy-két szót… Összetettebb dolog a színház, másfajta kapcsolatrendszer.

– Akkor most hiányzik a fél élete…

– Igen, bár ez a helyzet színházvezetőként rengeteg elfoglaltságot ad. Sajnos több olyan helyzetet meg kellett oldani, amit az élet produkált. Dönteni kellett arról, hogy bizonyos darabokat be tudunk-e majd mutatni? Hogyan oldjuk meg a kollégáink életét, tudunk-e munkát adni nekik, hogy azután fizetést is tudjunk adni. Ugyanúgy el kell készíteni a következő évadot, el kell számolni ezzel a csonka évvel, rengeteg felelősség van rajtunk. Az is nagy felelősség, hogyan tudjuk a munkatársainkkal tartani a kapcsolatot, mert a gazdasági leépülés mellett a mentális leépülés is szörnyű. Mi a költségvetésünket átnézve, átértékelve, azoknak a kollégáknak, akiknek a munkája kilencven vagy száz százalékban a József Attila Színházhoz kötődik, novemberben egy gyorssegélyt adtunk, ami június 30-ig havi alkalmazotti bért jelent, hogy legalább a rezsit ki tudják fizetni és ne dőljön be teljes mértékben az életük. Ezen kívül emlékezve a tavalyi tavasszal bekövetkezett „állapotromlásokra” ehhez a fizetéshez azt is társítottuk, hogy bizony beszédtechnikát, énekórát, mozgástechnikát iktattunk be a napjainkba, hogy mentálisan karban tartsuk saját magunkat, a kollégákat. De nemcsak a mi életünk nehéz ebben az időszakban, amikor tétlenségre lennénk kárhoztatva, hanem mindenkié. Egyébként örömhírünk is van, hála a megfeszített munkának és az államtitkárság maximális támogatásának tíz év után ismét eljutottunk oda, hogy újra szerződtetett társulata lesz a József Attila Színháznak, alkalmazotti szerződést tudtunk ajánlani húsz színésznek, ez egy óriási dolog.

– Szintén tavaly augusztus végén nevezték ki az SZFE kuratóriumának felügyelő bizottsági tagjává, azidőtájt már dúlt az állóháború. Gondolta akkor, hogy ilyen mélyek az ellentétek, és a feszültség ilyen sokáig tart?

– Bonyolultabbnak tartom a helyzetet, mert úgy érzem, hogy minden egy bizonyos folyamatnak a része. Sok olyan dolog történt az SZFE-s események előtt is, ami számomra riasztó. Ha csak a 2019 őszi színházi demonstrációra gondolok, hogy ki a fenntartó, hogyan szóljon bele egy igazgatói pályázatba, hogyan alakuljanak a fenntartói viszonyok… Egy kilopott törvénytervezettre építettek egy demonstrációt, rossz nyilatkozatok is elhangzottak előtte, melyek szerint, ha egy jobb oldali ember pályázik igazgatói posztra, akkor nem biztos, hogy megbízatást kap. Azt látom, hogy több olyan része van az életünknek, ami összefüggésben van az SZFE-vel kapcsolatosan is. Eltelt egy év, és azt látjuk, hogy itt nem pusztán egy diákzavargásról van szó, hanem egy felépített folyamatról. Az derült ki, hogy bizonyos emberek nem szeretnének együtt dolgozni jobboldali gondolkodású művészekkel. Ez azért riasztó. Ami rettentően szomorú, hogy a szakmánk iszonyatosan megosztott lett. Oda-vissza.

– Hiányzott az SZFE az életéből? Nem bánta meg rettentően?

– Biztos hiányzott valamiért. Én az SZFE-nek abba a csapatába kerültem – a felügyelő bizottságba –, ahol a törvényesség felett őrködünk. Azt gondolom, hogy bele kell állni a helyzetekbe, ha az élet hoz valamit elénk. Meggyőződésem, hogy a Színművészetire ráfért ez a változás, és azt is gondolom, hogy az az ideológiai vonal, amit eddig képviselt az Egyetem szintén frissítésre szorult. Nagyon leszűkült az a kör, akik tanítottak. Semmilyen oldalról nem lehet az a cél, hogy egyen gondolkodású emberek legyenek, mindenféle színnek meg kell jelennie ezen a palettán is.

– Ön vállaltan konzervatív művész, konzervatív ember. Melyik a fontosabb? A művész, vagy az ember? Egyáltalán, honnan hozza a beállítódottságát?

– Én egy pici faluban születtem, ahol nem az emberek hová tartozása volt a lényeg. Nem az számított, hogy ki a magyar, ki a zsidó, ki a cigány, ki a szlovák. Mindenkit az embersége szerint ítéltek meg, és ítélnek meg a mai napig is. Édesapám kőműves volt, édesanyám nevelt bennünket és ellátta a háztartást, és volt egy csodálatos házaspár, akik tanítottak bennünket, osztatlan iskolában, tanító néni az alsósokat, tanító bácsi a felsősöket. Tanító bácsi, Kugler Dezső a VIII. kerületben született, egyetemet végzett, legjobb barátja Ottlik Géza volt, a II. világháborúban hadnagyi rangban szolgált, tanító néni középnemesi családból származott, volt hét gyerekük. Soha nem beszéltek arról, hogy miért helyezték le őket egy poros, út nélküli faluba … Ők voltak a szellemi központ. A faluból gyalogút vezetett Kisgyőrbe, ahonnan már indult busz Miskolcra. Sokszor gondolok arra, hogy én nem a XX. században születtem, hanem a XVIII. század végén. Csodálatos gyerekkorom volt, aminek az erejét a mai napig érzem.

– Gyűjtést szervezett, pályázatokat írt, hogy a szülőfalujában templom épülhessen.

– Már kész! Néhány éve pattant ki a fejemből az ötlet. Vidéki gyerekként fölkerültem Budapestre, kaptam gyomrosokat rendesen, de csak haza kellett mennem pár napra és újra rendbe tettem magam. Biztos sokakban van egy állandó szeretet a szülőföldjük iránt, énbennem hatalmas. Gondolkodtam, hogy mit tudnék én visszaadni. Így jött a templom ötlete. Ha minden igaz, a falu búcsúján felszentelhetjük. (Mindeközben a telefonján gyönyörű képeket nézegetünk: a hófehér templom lágyan magasodik a 140 lelkes falucska fölé, mögötte hullámzik a Bükk erdeinek smaragdzöld paplanja.) Boldog és büszke vagyok, hogy sikerült. Ez nemcsak templomépítés volt, hanem igazi közösségi munka. Több barátommal beszélgettünk, köztük az egyik színművész társammal, aki Erdélyből költözött Budapestre, de rendszeresen hazajár, hogy a közösségi tereknek – és ilyen a templom is – milyen óriási szerepük van egy-egy település életében, megtartó képességében. Hál’ Istennek az életem során sokszor kerültem jó közösségekbe, és ez igaz a József Attila Színházra is, itt is nagyon jó közösség épült fel, itt az dönt, hogy ki milyen ember és mennyit ér szakmailag.

Fotók: Kállai-Tóth Anett

Zöld Csaba és Nemcsák Károly Hunyady Sándor a Feketeszárú cseresznye című színdarabjában