► Sok előadásban játszottál az utóbbi időben. Van, akinek kevés munkája van, te a másik véglet vagy: rengeteg és sokféle előadásban dolgoztál. Hogy bírod ezt a sokféleséget?

Király Dániel (KD): Színészbetegség szerintem, hogy állandóan panaszkodik az ember. Ha rengeteg a meló, azért, ha nincs, azért. Úgyhogy nem panaszkodom sőt nagyon örülök ennek a helyzetnek, mert egy álom beteljesülése volt számomra a Szputnyikba kerülni. Öt éve jöttem Pestre, három vagy négy éve néztem meg a Kockavetőt a MU Színházban – az volt az első előadásuk, amit láttam, és óriási élmény volt. Velük akarok dolgozni – ez merült fel bennem akkor. És van ebben valami beteljesülés: nemrég játszottam is benne, kétszer. A sok munkámmal kapcsolatban pedig elképesztően szerencsésnek érzem magam emiatt. Üdítő dolog ennyifélét csinálni. Szerintem abban tud elveszni egy színész, ha mindig ugyanazt a szerepkört, karaktert kapja: ha beskatulyázzák. Számomra izgalmas dolog, hogy mindig mással találnak meg. Ezeken keresztül nyilván magamból is sokkal több mindent ismerek meg – számomra is érdekes, hogy mihez hogyan tudok hozzányúlni, milyen közös pontot találok egy figurával.

► A Szputnyikkal hogyan találtatok egymásra? Mostanra gyakorlatilag társulati tag lettél.

KD: Fogalmam nincs, de igen, mondhatjuk, hogy társulati tag vagyok. Bodó Viktor is felvételiztetett minket, végig bent volt a harmadrostán. Szóba került, hogy harmadik osztályfőnökként fog majd működni, de ő már akkor is mondta, hogy nem fog ráérni, szóval biztosított minket arról, hogy nem fog velünk foglalkozni. Ezt az ígéretét be is tartotta – egyszer volt vele egy rövidített mesterségóránk. Viszont a vizsgáinkra mindig eljárt, sok mindent látott tőlünk – gondolom, ezekben az előadásokban látott meg bennem és Nikében valamit.

► Mi volt a konkrét felkérés?

KD: Tavaly nyár elején hívott el kávézni. Akkor még úgy volt, hogy a KoMa Társulathoz fogok menni, meg is állapodtunk Vincével (Zrínyi Gál Vince – a szerk.), aki azt mondta, hogy szeretettel vár az évadra. Ezután hívott Viktor, aki szintén az egész évadra tett ajánlatot – valószínű volt, hogy benne leszek a készülő előadásokban, illetve Lajos András szerepeit kellett átvennem. Mivel nekem tényleg nagy álmom volt a Szputnyikhoz kerülni, sajnos rögtön felhívtam Vincét, és mondtam neki, hogy jött egy olyan ajánlat, amit nem tudok visszautasítani, bármennyire szeretnék velük is dolgozni. Úgy éreztem, hogy ez az utam, ha ez így megtalált, akkor ezen menni kell.

► Ez hosszú távú út? Sikerült megtalálnod a helyed a társulatban, ebben a munkalégkörben?

KD: Abszolút. Amikor mondtam embereknek, hogy megyek a Szputnyikhoz, akkor azt mondták, nehéz lesz, mert ez zárt közösség. De nem érzékeltem ilyesmit: az egész társulat az elejétől kezdve emberileg és szakmailag is nyitott volt. Nagyon sokszínű a csapat. Szerintem Bodó direkt így válogat embereket, sőt, talán még a különcségeket is keresi valamennyire. Az biztos, hogy sokféle ember van a társulatban, ezért is izgalmas velük dolgozni, megismerni őket.

► És te mennyire számítasz különcnek, másnak, mint a többiek?

KD: Hát igen… Ezt nem tudom. Nem tekintek magamra különcként. Nem tudom, tényleg… Erről nem beszéltünk soha, hogy mi az, ami miatt ide kerültem, mit látott meg bennem. Azt tudom magamról, hogy jó melós vagyok. Szeretek dolgozni – mondjuk így –, mindig belevetem magam, teljes erőbedobással ott vagyok, ha az energiám engedi. Ha meg nem, akkor keresek hozzá. Nekem hivatás a színészet – ami a hív szóból ered: ez egy hívás, ami után menni kell, aminek engedelmeskedni kell.

► Honnan jött ez a hívás? Végig tudatában voltál annak, hogy színész akarsz lenni? Vagy egyszer csak szembejött?

KD: Kiskoromtól kezdve mindig azt mondtam, amikor kérdezték, hogy mi akarok lenni, hogy színész. Nehéz megfejteni, hogy miért. Nem tudom. A szerepjátszáshoz mindig vonzódtam, az öcsémmel és a baráti társaságommal kicsi korunktól fogva szerepjátékokat játszottunk. Például Star Trek-eset: szabályosan kiosztottuk, hogy ki kit játszik. A legózásban nem az építést élveztem, hanem ahogy az emberekkel eljátszottam szituációkat – ami furcsa, mert ha legórajongókkal találkozom, akkor ők az építést élvezik. A magánéletem is ilyen irányt vett: volt egy kis pánikbetegség-szerűségem tinédzserkoromban – legalábbis én így fejtettem meg. Elkezdtem félni az emberektől. Emiatt azt a taktikát alkalmaztam, hogy megjátszottam magam, kitaláltam magamnak dolgokat, hogy könnyebb legyen elviselni, jobban meg tudjak felelni, meg tudjam védeni magam. Alkalmazkodóképességet alakítottam ki, amivel bármilyen közösségbe bele tudtam simulni. Szóval a magánéletem is afelé ment, hogy a színészetből építkezem. Ezek aztán élénken támogatták egymást.

► Innen egyenes út vezetett a Színművészetire?

KD: Nem. Ajkáról jövök, ami egy harmincezres város, ahol voltaképpen nincs semmi. Valamikor bányászváros volt, aztán bezárt a bánya, és sokan ott rekedtek, nem tudtak kitörni, mit kezdeni magukkal. Ebben éltem tizennyolc éves koromig. Nagyon féltem Budapesttől, hiszen ez egy kétmilliós város. Úgy gondoltam, nem bírnám elviselni, ezért csak Kaposvárra jelentkeztem. Ott másodrostáról küldtek haza, így kerültem a veszprémi egyetemre – magyar szakot, színháztörténet szakirányt jelöltem meg második helyen. Hamar kiderült, hogy a magyar szak nagyon nem nekem való. Az irodalomtudományban, mint tudományban nem nagyon hiszek, vagy nem érdekel, a nyelvtudománytól meg a hideg kiráz. De Veszprémben volt egy nagyon jó barátom, Komáromi Sándor, akit mesteremnek tekintek. Vele Ajkán találkoztam, ő vezette a diákszínjátszót. Amikor Veszprémbe kerültem, már egyetemista volt, az egyetemi színpadot vezette. Újra felvettük a kapcsolatot, és elkezdtem oda járni. A három év alatt, amit ott töltöttem, kiváltak az Egyetemi Színpadból, mint Teleszterion Színházi Műhely – azóta is csinálnak színházi előadásokat, most például Pápán vannak, és tantermi színházi projektekkel foglalkoznak főként. Azt hiszem, abban a három évben, amit ott töltöttem, fejlődtem annyit, hogy úgy érezzem: készen állok arra, hogy felvegyenek. Két évet jártam a veszprémi egyetemre, aztán két passzív félév, szóval nem végeztem el. Amit profitáltam belőle, az leginkább a színház volt, amit hétvégente csináltunk.

► Aztán egyszer csak meg kellett jelölni Budapestet is…

KD: Három évig nem is felvételiztem, Veszprémben voltam. Nagyon jó társaság volt, pezsgő egyetemiszínházi élettel. Minden hétvégén egész nap próbáltunk, és előadásokat csináltunk, amiket játszottunk egyetemi színházi fesztiválokon, eljutottunk nemzetközi fesztiválokra is. Sanyi módszere nagyon feküdt nekem, egymásra találtunk, hasonlóan gondolkodtunk színházról. Azt éreztem, nagyon erősen fejlődöm színészileg. Aztán édesanyám unszolására – akinek ezúton is szeretném megköszönni – beadtam a jelentkezést Budapestre… és felvettek. Ilyen értelemben elsőre vettek fel. Ekkorra már félre tudtam tenni a félelmeimet – ebben az is fontos szerepet játszott, hogy Veszprémben albérletben laktam, kiszakadtam otthonról, akkor már három éve nem éltem otthon. Elkezdtem emberekkel találkozni, ismerkedni. És minden ment a maga útján, egyre inkább önállósodtam, és megértettem, hogy nem ijesztő a világ.

► Bejött, amire számítottál a Színművészetivel kapcsolatban?

KD: Nem nagyon tájékozódtam előtte róla. Pedig színháztörténeti szakra jártam, sokat foglalkoztam színházzal, meg színházelmélettel. Zsótérról és Zsámbékiról nagyjából tudtam, hogy kicsodák, mert az ottani színházi tanszék tanárai pestiek, aktívan mozogtak színházi körökben, csak lejártak tanítani. Valamennyit persze tudtam a Színműről, de azt hiszem, nemigen gondolkodtam előre. Nyilván hallottam a hülye rémtörténeteket: hogy itt lerombolnak és újraépítenek… de nem foglalkoztam velük. Nem gondoltam ilyet. Most már végképp azt gondolom, hogy nem lehet erről ilyen ultimate, egyetemes dolgokat megfogalmazni. Egyáltalán objektíven nehéz arról beszélni, hogy milyen az egyetem. Főleg amíg benne vagy – talán majd húsz év múlva tudok valamit mondani. Azt hiszem, nagyon-nagyon egyénfüggő, ki hogyan éli meg. Függ attól, éppen hol tart az életében, milyen a magánélete, milyen a szakmai élete, mit gondol magáról. Ezek mind nagy szerepet játszanak abban, hogy az ember hasznosan tudja-e itt tölteni az idejét, ki tudja-e használni a felkínált lehetőséget, amit kap, és hogy jónak vagy rossznak éli-e meg.

► Mi az a felkínált lehetőség, amit itt kap az ember?

KD: Leginkább az osztályfőnökökkel való munka – a legtöbb időt velük töltjük –, akik a magyar színházi élet meghatározó egyéniségei. Itt ők csinálnak színházat. És szerintem a leglényegesebb dolog ez: konkrétan színházcsinálókkal találkozunk. Tanítanak vagy nem tanítanak, de valamit megpróbálnak átadni – jó esetben. Ezzel lehet élni, meg lehet szenvedni tőle.

► Éltél vele vagy szenvedtél tőle?

KD: Hát, ezt most nem tudom megmondani. De az biztos, hogy szenvedtem, rettenetesen szenvedtem jó ideig, miközben sok mindent magamra szedtem. Amitől nagyon kínlódtam, az a bezártság, nagyon, nagyon nehezen viseltem el. Tényleg reggeltől estig bent voltunk. Ma már tízkor bezár az egyetem, de elsőben még dolgoztunk hajnalig. Ezekben a fekete termekben töltöttük a napjainkat, utána meg irány a kollégium – ott laktam –, ez nekem nagyon nem tett jót. 21 éves koromban vettek fel, de már akkoriban vágytam egy lakásra, valami saját szegletre. Sokkal több magánszférát kívántam volna, mint amennyi volt. Körülbelül mint ez az asztal, egy ekkora szobában laktunk hárman. Nagyon jóban voltam velük, imádtam őket, de legalább annyira utáltam is azt, hogy így élek. Mióta tavaly kiköltöztem, sokkal tudatosabban tudok dolgozni, sokkal jobban érzem magam.

► Az első nagy kitörés az egyetemről az a Kutyaszorítóbban volt. Az összefügg ezzel a kitörni a négy fal közül üggyel? Nyilván ugyanilyen fekete termekben próbáltátok, de aztán kint voltatok vele Zsámbékon, egy rakétabázison, az erdőben, nyáron, csak ti.

KD: Meggyőződésem, igen. Az abszolút underground kezdeményezésként indult: csináljunk valamit együtt, szinte titokban. Igaz, ugyanazon fekete falak között, de ez mégis más, afféle maszek dolog volt. Egy teljesen váratlan és nagyszerű lehetőség volt, hogy Zsámbékon be lehetett mutatni és még meglepőbb, még nagyszerűbb, hogy utána a Bárkán tovább tudtuk játszani. Valami sokkal nagyobb dologgá nőtte ki magát, mint aminek indult.

► Miért indult ez meg? Szükségszerű volt? Vagy annyira egyedi volt?

KD: Kellett hozzá Márk (Radnai Márk – a szerk.) elképesztő ambiciózussága. Az, hogy ő kitalál magának dolgokat, és azokat végigviszi mindenáron. Fehér Balázshoz hasonlóan, ő is ilyen figura. Szóval ennek Márk volt a motorja. Nem tudom, hogy honnan hallottak erről emberek, de valahogy megneszelték, hogy valami elindult, ami jónak tűnik és jött Ságodi Ildikó, aztán Tóth Péter – döbbenetes, mennyit segített nekünk, amíg Zsámbékon voltunk: minden nap ment a Tescóba, vette nekünk a reggeliket, teljesen ingyen és önzetlenül, mert úgy érezte, hogy ez jó dolog és jó benne részt venni. Azóta is megfejthetetlen a számomra, hogy történt mindez, de valószínűleg így kellett történnie.

► Mi az, ami a legmeghatározóbb ebben az elmúlt öt évben? Akár az egyetemen, akár az egyetemen kívül?

KD: Zsótér Sándor. Vele ilyen epic találkozás volt. Iszonyatosan sok energiát tud adni pusztán azzal, ahogyan él. Nem tudni, honnan, de elképesztő energiával pörög, őrületes fordulatszámon, fáradhatatlanul. Még akkor is tolja beléd az energiát, amikor már rég feladtad, és azt gondolod, hogy neked megszületni sem kellett volna, és most már egészen biztos, hogy nem leszel színész. Óriási élmény, hogy vele lehet dolgozni tizennyolc évesen. Ő a legmeghatározóbb. Meg nyilván Zsámbéki Gábor. Nagyon másak ők ketten, de éppen ezért működnek jól együtt. Zsámbéki egy végtelen nagy tudású, három kilométeres aurával rendelkező színházi mamut. Zsótérral jobban megtaláltam a közös hangot, de tudom, hogy rengeteget adott Zsámbéki is.

► És melyik munka volt a legmeghatározóbb?

KD: Nagyon emlékezetes a Schiller-vizsgánk. Először éreztem, hogy dolgoztunk és történt velünk valami. Ott sokan léptek át határt – kár, hogy csak körülbelül tíz ember látta a vizsgát. Az Ármány és szerelemből, valamint a Don Carlosból készült, az első rész másfél óra, a második rész talán három és fél vagy négy óra lehetett. Mindezidáig szerintem az volt az osztályunk legnagyobb munkája. Nem biztos, hogy kívülről is érzékelhető volt, de belül igen: mindenki meglépett valami olyat, amit azelőtt soha. Elkaptunk valami nagy svungot, és húztuk egymást. Amikor néztük egymást a próbán, mindenki látta, hogy hű itt mi történt!, és akkor ő is akart valamit, vagy ha nem, akkor is egyszerűen megtörtént. A Peer Gynt is nagyon jó munka volt. Abban is látványos fejlődést produkáltunk a próbafolyamat eleje és vége között. És óriási élmény volt Oszvald Marikával dolgozni az operettvizsgán. Csodálatos, tényleg. Ő boldog. Nagyon sokat tud adni, ahogy bejön egy boldog ember abba a fekete terembe. Hatvanvalahány éves és szaltózik, fejen pörög, hat métert csúszik a hasán és közben énekel. Felfoghatatlan. Ő is nagyon megszeretett minket, az egy örömmeló volt. Mondta is, hogy ilyen az operett: őszinte örömből kell csinálni, és akkor működni fog. Ezek jutottak eszembe, mint legmeghatározóbb élmények. De mindenből lehetett tanulni. Ebből is tanulhattok – mondja Brecht. Csak van amiből pozitívan, és van, amiből úgy, hogy ilyet soha többet nem akarok.

► Volt ilyen is?

KD: Nekem több is, sajnos. Talán a mélypont a Kabaré vizsga volt. Főleg azért, mert szégyelltem magam. Sajnáltam, hogy Alföldi Róberttel úgy kezdtünk el dolgozni, ahogy. Ő volt az első, aki rendezni akart minket, nem önállóan dolgoztunk, hanem rendezett. Először találkoztunk ilyen helyzettel, mindenki lefagyott tőle, nem tudtuk, mit kell csinálni. Rosszul esett: imádtam, ahogy melózott velünk, de közben szégyelltem magam előtte, mert nem tudom azt csinálni, amit kér. Ezekből aztán mindig óriásit lehet profitálni. Ha tudatosan jelen tudsz lenni, és a végén ki tudod értékelni, hogy mit csináltál, abból sokat lehet tanulni és épülni.

► Ha most neked kéne kitalálni egy színházat, ahol szívesen léteznél, az milyen lenne?

KD: A változatosság nagyon fontos – erről már beszéltem. Talán a legfontosabb a közösség: akik együtt dolgoznak, tudjanak együttműködni. Nem a civil életben – az nagyszerű, ha van barátság, de sokszor azok tudnak a legjobban együtt dolgozni, akik a legnagyobb ellenségek a civil életben. A csoportdinamika is fontos. Meg nyilván, hogy ne mindig ugyanazt kelljen játszani, ne annyit gondoljunk valakiről mindössze annyit, hogy ő a szakállas ember…

► Téged üldözött valamilyen szerepkör?

KD: Hát pont a szakállas ember… Ezt látták meg bennem: nehogy levágjam szakállam, az maradjon! Ilyen bozontos férfialakot jelentettem, vagy nem tudom. Szerencsére ez nem jellemző, volt egy időszak, amikor véletlenül így jöttek össze a dolgok. Ha rendre ugyanazok a szerepek találnak meg, egy idő után a dolog elkezdi működtetni önmagát: kisujjból rázza ki az ember, és nem talál benne kihívást.

► Mi tud kihívást adni neked? Mi a fontosabb: a darab maga legyen kihívás, vagy a te szereped legyen kihívás?

KD: Ez függ attól, amit az egyetemről is mondtam: hogy hogy vagy magaddal, mikor talál meg egy szerep. Van, hogy éppen nem tudsz vele mit kezdeni, később meg azt gondolod, hogy ez életed szerepe, lehetősége. Mindenben meg lehet találni a kihívást. Egyrészt a prekoncepcióidon is múlik, hogy mire vágysz, te mit gondolsz róla, hozzád képest micsoda. Kihívást nem a figurában, hanem a többiekhez való viszonyulásban szoktam keresni, hogy bennük megmozgassak valamit. Aztán később a néző lesz ugyanez a partner. Úgy gondolom, az az ideális, ha működik a kémia – így szokták mondani –: a színpadon a partnerekkel lehet egymást inspirálni, motiválni. Nyilván ebben a rendezőnek nagy felelőssége van, ha látja, hogy nem működik, akkor tudjon olyat mondani, amitől működni fog.

► Erős rendezőre van szükség, vagy csak akkor szóljon bele, amikor éppen nem találod a dolgot?

KD: Nem szeretek általánosítani, azt gondolom, hogy nincs ennek egyetlen helyes megoldása. Minden, amit egy színész a színházról mond, az igaz. Mert ő úgy éli meg. Van, aki így működik, van, aki úgy. Van, aki alig mond valamit, és úgy tud működni, van, aki jártatja a száját folyton, és egyáltalán nem működik. Nagyon ihletett pillanat, amikor a rendező olyan instrukciót tud mondani, amitől azonnal ráérzel valamire, amitől működik az egész. Ahhoz nem csak ő kell, hogy jót mondjon, hanem az egész légkör, az egész világnak éppen úgy kell léteznie, hogy az ott jó legyen. Ez egy megfejthetetlen dolog, de ez a legizgalmasabb dolog a színházban, és ez tud engem a legjobban motiválni.

Ezek a ritka és felemelő, katartikus pillanatok, amikor igazán sikerül, amikor mindenki ott tud lenni. Nemrég volt egy ilyen csoda előadás a Bűn és bűnhődésből. Nagyon személyes történet: az adott nézőnek nagyon fontos volt, hogy ott megtörténjen valami, olyan volt, mintha megéreztük volna, ő úgy is jött be, hogy itt valami történni fog. Ebből akkora erőt tudtunk meríteni, hogy mindenki a legjobb formáját hozta. Kint ültem, hallgattam Szonya és Raszkolnyikov jelenetét, szinte nézőként, ami nagyon segített, mert rögtön utána én következem mint Szvidrigajlov, az öngyilkosság előtt három órával. Olyan természetességgel tudott megszületni az egész, mert előtte úgy ment minden, hogy az oda vezetett, hogy Szvidrigajlov öngyilkos lesz. Az én saját nüansznyi feladatom, hogy vele mi történik, de az egész úgy ért össze, hogy attól kezdve ez is természetes lett, magától értetődő. Ezek nagyon felemelő pillanatok, amiket nagyon jó megélni. Utána úgy érzi az ember, hogy érdemes csinálni – ilyen ritkán van azért.

► Nemsokára végeztek az egyetemen. Mi fog változni?

KD: Azt hiszem, ez a változás már nagyjából lezajlott. Kiköltöztem a kollégiumból, alig jártam idén az egyetem közelében, augusztus óta a Szputnyiknál vagyok, egész évben gyakorlaton voltam, az egyetemen nem is dolgoztunk. Ha emailt kapok, már azt érzem, hogy nem tudom, kik ők, nem tudom, miről beszélnek: idegen az egész. Rettenetesen furcsa ez, mert majdnem négy évig be voltunk oda zárva – legalábbis úgy éltem meg –, gyakorlatilag az első számú otthonom lett, mindent ott csináltam, és észrevétlenül távolivá, ködbe veszővé vált. Közben iszonyatosan sűrű volt ez az öt év. Szokták is mondani, hogy olyan öt év soha nem lesz, mint az egyetemen. Feldolgozhatatlanul sűrű. Emiatt nyilván rengeteg emlékem van erről az időszakról, csomó intenzív emlék is, de most azt érzem, hogy kicsit idegen ez a hely.

► Már elszakadtál.

KD: Azt hiszem, igen. Lehet, hogy még a diplomaosztó után lesz egy nagy változás, ilyen epic pillanat, amikor felfogom, hogy vége. Mert most azért még ott vagyok. A Szputnyiknál is furcsa: a Ballhaus bemutatóján jött el az a pillanat, amikor hirtelen felfogtam, hogy én a Szputnyiknál vagyok. Lement a premier, megszólalt a legutolsó zene legutolsó taktusa, majd csend és rám tört egy ilyen élmény, hogy színész vagyok, és egy színházban játszom a Szputnyikkal, akiket imádok és isteni itt lenni. Egy „itt vagyok” élmény volt. Jó helyen vagyok, ott vagyok, ahol lennem kell. Az egyetem alatt is így éreztem – a legsötétebb pillanataimban sem fordult meg, hogy itt hagyom az egészet, mert meggyőződésem volt, hogy ezen az úton valahova jutok. Most jutottam valahova, és ez most nagyon jó.