Most ezen lehetne rágódni. Hogy, lám, a sors kegyetlen fintora. Különösen, ha hozzávesszük, hogy negyedszázad előtti méltán nagy figyelmet keltett első játékfilmje a Halálutak és angyalok címet viselte. E kettő közé zárult ez a terjedelmében talán nem túl nagy, de fontos, tehetséges és komoly életmű, még három nagyjátékfilmmel, az Alkimista és a szűz-zel, a Kísértésekkel, meg legutóbb a Bodor Ádám regényéből készült nagyszabású, látványosan szürrealista Dolinával, s maradandó dokumentumfilmekkel, köztük a Magyar tarka-sorozattal, meg a végtelenül hosszú, értékmentő Petri-portréval.

Az ám, a halál. Petri temetésére mentünk Dunaalmásra, ő vezetett. Rossz volt az autó, szegény művész szegény kocsija, a négy sebességből kettő ha működött, nem volt szabad leállítani, mert akkor újra be kellett tolni, ráadásul a kormánnyal is volt valami gond, abban reménykedtem, legalább fék van. Melis Laci ment előttünk, egy hasonlóan széteső csotrogánnyal, telefonon tartottuk a kapcsolatot, ha gond adódik, segítsen tolni, vagy vontatni. Zoli vadul száguldott a hepehupás földúton, hozzá hatalmasakat nevetett, temetésről hazafelé, játszott a halállal.

Mint egész életében és mint minden filmjében. Mert nagyon szerette az életet, ez érződött az összes színházi és mozgóképes munkáján. Bár matematikát és filozófiát tanult mielőtt filmesnek állt, nem hűvös racionalitással, hanem érzéki odaadással közelített a valósághoz. Nem a történetek érdekelték, hanem az élet sűrű, buja anyaga, s az, ami túl van a valóságon, ami misztikus, ami megfoghatatlan. Csak az tud ilyen mélyen szólni a halálról, aki nagyon szereti az életet – ez a lángoló vonzalom nem maradt viszonzatlan: az élet viszontszerette őt.

Jó volt tudni, hogy hosszú szünet után megint filmet csinál, s jó volt hallani tőle, hogy leforgatta, jöhetnek az utolsó simítások, s aztán a hátradőlés, a bemutatók, közönségtalálkozók, fesztiválok. Boldog volt és féktelenül jókedvű, mint aki megint egyenesbe jött a sorssal. Hogy újra, sokadszor, fölfelé ment vele a hullámvasút, amelyen akkor is élvezte a szelet, ha épp lefelé tartott, mert tudta, majd újabb csúcsok jönnek.

Két kurta napra rá érkezett a gyászhír. Többször kellett elolvasnom, hogy egyáltalán felfogjam. Hiszen az imént még semmi baja nem volt. S oly távol állt tőle – nem a vásznon, az életben – a halál.

Boldogan ment el, úgy hiszem, mi meg szomorúan ácsorgunk tovább az evilági filmszínházban, üresedő pohárral a kezünkben.

Báron György