A gazdag a gazdaggal társul szívesen – adja meg Bertolt Brecht (Ungár Júlia friss fordításában) darabjának alcímét kvázi mottóként a színlap, valahogy úgy, ahogyan a matematikai tételek bizonyítása szerepelt a boldogult emlékű matematika tankönyvemben: először a tétel, aztán a bizonyítás. Amely ezúttal a Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves bábszínész osztályára várt. Zsótér Sándor rendezésében pedig meg lehet bízni: a darab bizonyításával ő foglalkozik, a hallgatók saját képességeikkel teszik ugyanezt.
A munkamegosztás tulajdonképpen működik – Zsótér érzékenyen fordítja le egy laboratóriumi közeg, a tanterem és a benne található, illetve a célra odaszállított kellékek – iskolapadok, terítők és csúcs-, illetve gömbfejű gumiállatkák – eszközeinek rendszerére a darabot, a színészek pedig küzdenek, emberesen, derekasan. Mert sok mindennel kell: a nagy mennyiségű, csak nagyon pontosan mondható szöveggel, a stilizált mozgással, a ritmussal, az ütemmel, a reflexszel, a különös jelmezekkel és a kitettséggel. Egyvalami nem működik: az autenticitás. A hallgatók érezhetően eltartják maguktól ezt a példázat-drámát. Pedig Brecht – a szakirodalom szerint sokak által játszhatatlannak nevezett – műve a látszat ellenére mese (csak éppen egy nagyon komoly mese), és a rendező gesztusa, miszerint a színészek (általában) magukra aggatott gumiállatkák közreműködésével közvetítsék a történéseket, többszörösen találó. Egyrészt mert a „mesei” elemek közelebb hozzák a némileg steril darabot, másrészt meg lehetőséget ad a bábosoknak, hogy lelket adjanak ezeknek az állatkáknak.
Ám elég ritka, hogy a színészek kezdjenek valamit ezekkel az eszközökkel, nincs valódi közük hozzájuk, talán a legmerészebben az ügyvédet játszó Szolár Tibor mozgatja úszógumi-pirospöttyösét a csöndekben, kitöltve a szüneteket. Technikailag azonban helytállnak a diákok: az előadás tétjét jobban, sokkal jobban érzik, mint a darabét.
Pedig ennek a darabnak nem kevés tétje van, elég csak arra gondolni, ha egy országban egyik napról a másikra – népnevelési célzatból? regulából? más érdekből? – mondjuk betiltják a szerencsejátékot. Sokezer ember megélhetése megszűnik, nekiindulnak a viták, s míg a lakosság szerencsejátékpárti fele és szerencsejátékellenes másik fele öli egymást, ki lehet egyezni a lényeges kérdésekben a hatalmi körön belül. A végére meg úgyis az lesz, hogy a nyerő mindent besöpör, a lakosság két fele meg csak néz, mint a moziban.
Persze kézenfekvőbb felosztani máshogy a lakosságot, liberálisok és antiliberálisok, komcsik és antikomcsik, zsidók/nemzsidók, csihek/csuhok, gömbfejűek/csúcsfejűek. A felosztás véletlenszerű. Kerülhetsz az egyik oldalra, de a másikra is, ahogy a gép dobja. Aztán aki bújt, bújt. Az egyiket a hatalom keblére öleli, a másikat ellenségnek nevezi. Persze az üldöztetés megváltható. Jó pénzért. A bérlőnek ló kell meg föld. Elveszi hát. Mert most megteheti. (Aztán kiderül, hogy mégse.) A bérlőúrnak pénz kell. Úgyhogy ad. (Aztán kiderül, hogy még többet kell adnia, hogy visszakapja, ami az övé.) Itt senki nem járhat jól. A józan ész teljesen fölborul, amikor az emberéletnek piaci ára van, s minden a kiadás/bevétel függvényében értendő, plusz áfa. Csak elfeledjük, hogy a tartozik/követel kizárólag a szigorú logikai szabályok mentén működő matematikában értelmezhető. Ahol minden beáraztatik, ott nincs logika, hiszen vannak dolgok, aminek nincsen ára. S miután már senki sem érzi magát biztonságban, jön a legnagyobb üzlet, a háború.
A Brecht-darab lecke a kiszolgáltatottság, az érdek, a manipuláció természetéről, s bár az idő némileg megtépázta a konzekvens, logikus építkezés lassúságának tekintélyét, igazságát cáfolni képtelen. Zsótér Sándor begyorsítja hát, s közben magyarázza is Brechtet. Aláhúz, kiemel, rámutat. Megtalálja a párhuzamokat. Arcot teremt a gondolatnak. Elkényeztetett fruskáét az alkirálynak (Eke Angéla), affektáló „szép beszédű”, kisebbségi komplexusos ripacs pszichopatáét a népvezérnek (Márkus Sándor), érzelemmentesen tárgyilagosat a gazdag bérlőúrnak (Ivanics Tamás), mindent készpénznek (!) vevő naivat a bérlőnek (Fehér Dániel), az emberélet áráról tőzsdealkuszt megszégyenítő keménységgel tárgyalót az apácának (Mórocz Adrienn). S van minden – zene, tánc, kórus, görkori, velőtrázó sikítás: sűrű, eseménydús és mozgalmas százhúsz perc. Szóval eljátsszák az „eljátszhatatlant”, mégiscsak.
Elmegy a villany. „A Sarló már az ELMÜ-nél van.” Aztán a Sarló elbukik, a népvezért leállítja a valódi hatalom, hogy a rendcsináló képében helyrerázza az ügyeket. Az emberek persze nem értik, hiszen az előbb az A az B volt. Most meg épp fordítva. Itt kéne érezni belül a feszültséget, mégis kívül maradunk. A fene se tudja, miért. Technikailag, mondom, megvan. Csak hogy ez miért van épp itt és épp most, hogy hogy vagyunk mi ezzel az egésszel, az nincs benn a teremben. Csak kinn van, de ott meg nagyon.
