Március 13-án Benedek Elek Az égig érő fa című meséjét mutatja be a Békéscsabai Jókai Színház Herczeg Tamás rendezésében. A bemutatóról a darab rendezőjét, az SZFE Színházművészeti Intézet vezetőjét kérdeztük.

Miért érdekes és picit más gyermekeknek készíteni színházi előadást?

Gyerekeknek előadást készíteni mindig izgalmas kihívás, ugyanis ők még a mesék világában élnek, fantáziájuk még korlátoktól mentes. Egy mese hallatán belső képalkotásuk által elevenednek meg a történetek, amelyek nem terhelik meg a lelküket jobban, mint amit még el tudnak viselni. Olykor elgondolkodunk szülőként is és színházi alkotóként is, hogy egyes meséket olvasva talán túl durvák, és csodálkozunk, hogy a gyermekeket mégsem viselik meg. Ez azért van, mert az említett belső képalkotási képességük csak azt engedi elképzelni és olyan formában, amivel meg tudnak birkózni. És ezen a ponton van nagy tét a színpadi ábrázolásnál. Meglátásom szerint sokszor fontosabb egy gondolatot, asszociációs utat felkínálni, elindítani, így a történet egésze aztán a nézőben teljesedik ki és születik meg. S ebben a gyermekközönség rendkívül jó partner. Benedek Elek meséjének szimbóluma különlegesen szép, hiszen mindannyiunknak van égig érő fája, amit egy élet alatt mászunk meg. Különböző ágakon megállunk, jó és rossz dolgok, kalandos, vidám és szomorú dolgokat tapasztalunk ezeken a bizonyos ágakon, majd kapaszkodunk tovább a végtelen felé. S mindeközben nem tudjuk, meddig juthatunk. Bármeddig is érünk el, egy biztos, hagynunk kell magunk után megmászni való fát. Úgy kell átadnunk gyermekeinknek ezt az utat, hogy nekik is legyen még hová tartani. Olyan világot kell magunk után hagynunk, ahol még léteznek fák.

Mit gondol apaként a családról, a szülőkről való leválás folyamatáról? Mert ez az út nemcsak a gyermeknek, de a szülőknek is nehéz, tele kihívásokkal. Szól-e az előadás a gyeremekközönségen túl a szülőknek is?

Ezekkel a gondolatokkal találom magam szemben a munka alatt: hogy is volt az, amikor én váltam le a szüleimről, s hogy is lesz majd az, mikor már szülőként kell megélnem, hogy a gyerekeim kirepülnek. Ez a kérdés nem konstans, koronként és kultúránként változik. Most az látszik, hogy később érkezik el ez az idő, mint az én generációmnál. Bármikor is jön el, mindkét félnek nagy feladat, amire fel kell készülni. Általában az életben a szülő megpróbálja elodázni a leválást, míg Benedek Elek meséjében fordított a helyzet, az apa az, aki sürgeti a lánya elszakadását a szülői fészektől.

Foglalkozik-e az előadás valamiféle megoldókulccsal, hogyan érdemes a „fára mászás” közben ért traumákkal szembenézni?

A mese is foglalkozik ezzel a kérdéssel, és a mese színpadra írója Szente Éva pedig tovább vitte, sőt gazdagította ezt a gondolatot. Ha egy szóval kellene arra a kérdésre válaszolnom, hogy mi oldja meg a nehéz, adott esetben traumatikus élethelyzeteket, az a humanizmus. A mesében a gonosz legyőzése után van egy döntő pillanat, amely a könyörületé… János bár megtehetné, de nem veszi el a gonosz sárkány életét. Egyetlen, létezésünk talán legfontosabb zsinórmértéke, az emberiesség.

Volt -e lehetősége az SZFE-s diákjait bevonni a próbafolyamatba?

Hogyne, nagyon fontosnak is éreztem, hogy erre legyen lehetőség. A színházi rendezőasszisztens hallgatók már az olvasópróbán is ott lehettek és a próbafolyamat alatt is – ha nem is minden pillanatban-, de velünk lesznek.

B. Török Fruzsina

Fotó: Bere Mátyás