A második nap az off-program részeként láthattuk Zsótér Sándor Hamletjét, amit a harmadéves színművészetisek (Marton-Hegedűs D.-Forgács-osztály) adtak elő. Az előadás ezúttal külső térbe került, a színészhallgatók maximálisan kihasználták a Csontváry Múzeum kertjét: hatalmas fákra, kerítésekre másztak fel, bokrok mögé bújtak és a kerti fedett terasz kemencéjét is meggyújtották, a kéményből kiáradó füst volt Polonius hullájának szaga.
A külső terek kreatív használata persze már ismerős lehetett a közönségnek, amennyiben látta Zsótér Sándor Peer Gynt-rendezését a tavalyi harmadévesekkel, a Szentkirályi utcai épület kertjében. A szereplők – ahogy a Peer Gynt-ben is – folyamatosan váltották egymást, s így mindenki megmutathatta magát több szerepkörben is.
A Hamlet jelmezek, kellékek és díszletek tekintetében roppant puritán, ezért ez a kevés sokkal hangsúlyosabb is. Borzasztóan szórakoztató például azt észrevenni, hogy az öreg Hamlet és a Claudius közti értékbeli különbségek abban nyilvánulnak meg, hány aranyérem van a nyakukban. Ahogy remek a kortárs táncelőadások paródiájaként megjelenő egérfogó-jelenet is, ahol Hamlet (ott éppen az ifjabbik Vidnyánszky Attila) és Horatio (Zsigmond Emőke) liszttel és művérrel öntözik egymást, így táncolják el a királygyilkosság történetét. Majd mikor a közönség látványosan nem ért belőle egy szót sem, megelégszenek a drámaszöveggel.
Az előadás első jelenetében öreg Hamletként belépő Mészáros Blanka az előadás utolsó jelenetében Fortinbrasként érkezik, és a két figura között nincs semmi különbség. Az apró, vékony lány két totyogó, ügyefogyott vígjátéki karaktert jelenít meg, mintegy eltörölve a dicső múltat és a jövőt.
