DRAMATIC PERFORMANCE

presented by

the students of the University of Theatre and Film Arts of Budapest

13 June 2013 17 h

Camus/Beauvoir

Szereposztás:

Camus/Mersault: Tóth Jankó

Beauvoir/ Marie: Bach Kata

Szöveg/Rendező: GERÉB ZSÓFI

Camus és Beauvoir személyében a XX. század, szűkebben az egzisztencializmus két legnagyobb alakját tisztelhetjük. Számos szépirodalmi, filozófiai mű tanúskodik minderről, így méltán tekintjük őket koruk szellemi életének – Sartre és Koestler mellett – meghatározó alakjainak. Mindkét szerzőt alapvetően ezen jelentős életmű alapján ismerjük meg; ezért lehet érdekes egy olyan megközelítés, ami nagyrészt nem az ismert műveken, hanem inkább magánjellegű, személyes írásokon alapszik.

Camus Noteszlapok c. naplója illetve Beauvoir Nelson Algrenhez írott személyes hangú, szerelmes levelei adják a rövid előadás gerincét. A szövegeken keresztül egy fiktív párbeszéd alakul ki a két szerző között (ami a valóságban így soha nem hangozhatott el), amelynek minden egyes szava a fent említett két műből, illetve a Közönyből és A pestisből származik. Camus naplóján keresztül a gondolataiba, egy-egy művének keletkezési körülményeibe, mindennapjaiba nyerünk betekintést. Beauvoir inkább véleményezi a szerzőt és műveit, illetve leírásaiban megismerhetjük, hogyan zajlott például egy-egy görbe este a fentebb említett illusztris társaság életében. Ezen szövegek segítségével kicsit közelebb kerülhetünk a csak művein keresztül megismert szerzőhöz s talán néhány olyan új részlet is színesíti az íróról alkotott képünket, ami által személyesebb viszony alakulhat ki az olvasó és a szerző között.

Közöny

– felolvasóSZÍNHÁZ –

Játsszák:

Mersault – Tóth András

Bíró – Csapó Attila

Ügyész – Zoltán Áron

Védő – Zsigmond Emőke

Adaptálta/rendezte: SIPOS BALÁZS

Ha a bíróság magatartásával, megnyilvánulásai szabályozott, példamutató fegyelmével nem szolgál rá minden pillanatban saját, mindig kétséges jogalapjára, akkor az a borzasztó helyzet áll elő, hogy a gyilkossal kezdünk szimpatizálni; így ami eredendően világos, menthetetlenül összekuszálódik. Nagyon vékonyak itt a határok. Nincs ingatagabb, mint az a morális legitimáció, ami a vádat, pláne az ítéletet aládúcolni hivatott – márpedig e támpillér nélkül bármiféle bíráskodás abszurd paródiája csupán a magáról alkotott/sugallt, méltóságosan fenyegető képnek; könnyen átcsúszunk az igazolhatatlan, barbár önkénybe. Az áthidalhatatlanul groteszk mindebben az csupán, hogy a morális legitimáció és a közjogi hatalom jogosítványai a gyakorlatban kevéssé feltételezik egymást: a közjogi szerep kizárólagos, a morális mögöttes relatív. Azaz adott esetben az infantilis megbélyegezhet, vallathat, ítélkezhet, végső soron gyilkolhat is, ha úgy látja jónak, s ha arra főnökétől jogosítványt szerzett. Semmilyen morál vagy isten nem igazoltathatja őt, kizárólag – a sors iróniája – felettese, aki egyébként morális értelemben gyakorta nem kevésbé infantilis nála.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színészhallgatói e fentebb körülírt, szárazan moralizáló oromzatról fogalmaztak egy rövid, abszurd, revüelemekkel átszőtt, társadalmilag érzékeny, politikailag elkötelezetlen, bohóckodásnak induló, véres komolysággal végződő, enyhén szatirikus, erősen játékos, manipulatív, gépiesre idegenedett, de a legkevésbé sem embertelen stb. stb. stb. etűdöt Camus Közönye kapcsán.

„Szemük pillantását okos könyveikből lassan fölemelék, óvatosan aztán országukra veték, s nem tetszék nékik, amit láttak.”