Három ország színművészeti egyetemeinek bábszakos hallgatói érkeztek az év végi vizsgájuk letétele után Hradec Kralovéba, hogy részt vegyenek a nemzetközi workshopon. Lengyelország, Csehország és Magyarország képviselte magát.

A workshop tematikája („bizarr”) mentén haladva a terv szerint létrehoztunk egy Cabaret Bizarre című előadást, melyben minden jelenlevő szerepelt.

Minden reggel 10 órára érkeztünk vagy a Divaldo Drak („Sárkány Színház” – nyersfordításban) épületébe, vagy egy táncterembe, ahol a kurzus folyt. Mozgással, tánccal foglalkoztunk kezdetben, majd átterelődött a beszédre a fókusz. Az alkotók feltett szándéka volt bizarr helyzeteket találni táncban, egyáltalán fizikai kontaktusban illetve a nyelvi és kulturális különbségekben.

Ezzel kapcsolatban megosztanék egy személyes élményt: furcsa helyzetet eredményezett az a szituáció, melyben a saját nyelvünkön kellett meggyőzni egy másik nyelven beszélőt, hogy az angol a legjobb nyelv. No mármost mikor hárman álltunk a színpadon és a cseh és lengyel fiatalok remekül elbeszélgettek a fejem fölött (mert pont egy méterrel voltak magasabbak nálam), mivel ők megértették egymás nyelvét. Csak a magyarokat nem értették, így mi sem igazán őket, szóval a témához vajmi kevés esélyem volt hozzászólni.

Később aztán keveredhettek az azonos képességekkel rendelkező emberek. Különleges képességeknek számított a „nagyon behúzom a hasam és így sovány leszek”, illetve a „nagyon kidugom a hasam és így olyan, mintha babát várnék”. Így ez a páros máris létrehozott egy etűdöt pusztán azzal, hogy összeillesztette saját normális hasát, majd eltávolodtak és mintha egyik a másikból kapott volna, tökéletes ellentétei lettek egymásnak. További etűdök voltak a marhamagas és a nagyonkicsi találkozásában a hang lassú terjedése miatti kommunikációs zavarból fakadó bizarr helyzet, a különböző feltesti hangokból (böfögés, prüntyögés, nyelvcsattintás, szájbizgerélés) összeálló kvartett, vagy a karmester vezényelte macskanyávogás-kórus, hiéna morgással kiegészítve.

Nem számoltuk, hány pofont kapott az az osztálytársunk, aki a Künn a fákon című dalt énekelve, ritmikusan kapott csattanós pofonokat sírásig másik osztálytársunktól, aki – a dal végeztén – gyengéden átölelte.

Az egyéni jelenetek sorába illeszkedett a Marseillaise-t éneklő, közben meggyilkolt, fejét kezében tartó XVI. Lajos, a „bocsánat, hogy élek, itt vagyok közöttetek, nem beszélem az angolt és nem tudok semmit” magyar-, a „hogyan ütöttem agyon véletlenül egy kiskacsát nagyanyám udvarán” lengyel monológ.

Versenyeket is bemutattak, többek között a „mellrázó-verseny” munkacímű, többszereplős jelenetet, valamint a „kiállunk hárman, és elkezdünk egymáson nevetni, mindhárman a saját, fura nevetésünkkel” történetet, melyek közül a kisfókának nevezett nevetéstípus vitte a prímet magyar részről.

A kulturális különbségek mentén állt fel egy-két jelenet. Arra biztattak minket, hogy keressük a saját nyelvünkön a másik nemzetről (nekünk a lengyeleket osztották) szólásokat, közmondásokat. Így alakult, hogy egy emberekből álló Polski Fiatba szállt be irreálisan sok személy, az autó pedig a beindítást követően szétesett. Természetesen a magyarok is megkapták a magukét az egyes cseh közmondásokra alapozott jelenetekben.

Nemzeti viccek feldolgozásából született egy jelenet, mely az előadásban is helyet kapott: a magyar gulyás fogyasztást kifigurázó szkeccset vittük mi a színpadra.

Az énekhangra alapozva a három csapat egymás himnuszainak szövegét fordította a saját nyelvére, majd kánonszerű összeállításban énekeltük el azokat a „mellrázó verseny” fináléjaként.

A teljesség igénye nélkül soroltam fel a munkánk során létrehozott jeleneteket, melyek közül valamelyik szerepelt a műsorban, egyik-másik nem.

Sajnos azt a megállapítást kellett tennünk, hogy amin részt vettünk nem volt workshop. Ugyanis nem tanultunk új technikákat, mechanizmusokat, csak improvizációra épülő jeleneteket gyártottunk tömegével, melyekből az alkotók kiválogatták a szubjektíve bizarr, és bemutatásra érdemes egyperceseket, és azokat összeollózva állt fel egy egy órás előadás.

Másik tapasztalásunk volt, hogy bábos workshopnak hirdették, bábos osztályokat hívtak, míg ezzel szemben egyszer kaptunk olyan feladatot, melyben absztrakcióval kellett gondolkoznunk: megvalósítani egy bizarr történetet bábbal. Ám ezek a jelenetek gyorsan kiestek, kidolgozásra időnk nem volt.

Nem tanultunk újat, habár rengeteg tapasztalatot szereztünk a két idegen ország színészeiről, színészetéről. Érdekes volt megfigyelni, hogy mikor kiadtak egy feladatot, a többiek (itt a cseh és lengyel csapatra gondolok) ontották magukból a jeleneteket, melyek között rengeteg volt az olyan, ami egy futó ötletből farigcsált, poénra kihegyezett szösszenet volt. Mi, magyarok, ültünk, és néztük  őket. Egyrészt csodálkoztunk, hogy honnan van ennyi ötletük, másrészt úgy véltük, hogy mi ilyen gondolat nélküli jeleneteket nem szeretnénk csinálni, harmadrészt pedig rosszul éreztük magunkat, hogy mindenki dolgozik, mi meg hozzá sem tudunk szólni a témához. Később kiderült nem lenéztek minket a többiek, sőt, elismerték, hogy mi ilyen-olyan mindenféle jelenetekkel nem akartunk kiállni.

No de visszacsatolva az idegen színészetre, egészen máshogy dolgoztak ők, egészen más technikával. Míg mi, itthon a „hagyományos” technikát (a belülről megszülöm és formálom) alkalmazzuk és tanuljuk, addig ők mindezt visszafelé csinálják: megragadják a formát és később töltik fel tartalommal. Így sokkal könnyebb dolguk volt a karakterjátékoknál és az ötleteik gyors megvalósításánál.

Összességében, bár mi nem feltétlenül éreztük ezt, de amire a közönség reakcióiból tudtunk következtetni, egy szórakoztató előadást hoztunk létre. És ha nem is élveztük minden pillanatát az  öt napnak, mégis valamit kaptunk, aminek még most nem feltétlenül érezzük, vesszük hasznát, de később még fontosnak bizonyulhatnak.