2013 szeptemberében indult először rendezőasszisztens osztály az SzFE-n. Csizmadia Tibor tanítványai idén már végzősök. Ezúttal Totobé Anita és Vajdai Veronika válaszoltak a 7óra7 kérdéseire.
► Milyen darabokban/színházban dolgoztál eddig, és hogyan kerültél bele a produkcióba?
Totobé Anita: Valamivel több mint 4 éve dolgozom a Füge Produkciónak, hordtam plakátot és szórólapot, varrtam jelmezt, árultam jegyeket, mostam fel színpadot a Zsámbéki Színházi Bázistól a Jurányiig. Egy független előadás létrehozásában összemosódnak a feladatkörök. Nem voltam igazán rendezőasszisztens, inkább egy ember, aki megoldotta azokat a felmerülő problémákat, amelyekre már nem volt kapacitása a stábnak. Így amikor az Egyetemre felvételiztem, volt már színházi tapasztalatom, de el sem tudtam képzelni, hogyan működik például a kőszínházi struktúra: hogy egy előadásnak akár két kellékese is lehet, és a zsinórpadlás nem feltétlenül elavult intézmény, sőt akár kifejezetten izgalmas dolgokra is lehet használni. Így a legutóbbi két gyakorlatomat olyan helyen igyekeztem tölteni, ahol sokat tanulhatok a tárak működéséről, kommunikációjáról és egy társulat belső dinamikájáról: február végén volt a Körhinta premierje a Nemzeti Színházban, ősszel a harmadéves színészosztály Brémai muzsikusok bemutatója, ami azóta is repertoáron van az Ódry Színpadon.
► Melyik volt a legizgalmasabb helyzeted egy próbafolyamat során?
Ha egy produkciót igazán lelkiismeretesen csinál az ember, akkor a próbafolyamat csupa izgalom, sok-sok megoldandó szituáció. Számomra mégis azok a legszebb pillanatok, amikor megszületik egy jelenet a színpadon. Ez egyszeri alkalom, ami nem rekonstruálható előadásról előadásra. Legutóbbi ilyen élményem a Körhintából származik. Van a filmben egy emblematikus jelenet, amikor a két főszereplő szekéren utazik. Sokáig nem tudtuk, hogy ez miként fog megjelenni a színpadon: valahogy túl konkrét lett volna betolni egy kocsit a színpadra. Egy esti próbán jött az ötlet, hogy mi lenne, ha lépéskombinációval stilizálnák az úton haladást. Így kialakult egy tétova, egymás mozgását követő mozdulatsor. A színészek is megérezték, hogy ez túlmutat a színpadi szituáción, és hogy valami gyönyörű, metaforikus történés születik.
► Melyik volt a legnehezebb helyzeted?
Egyszerű lenne azt mondani, hogy az, amikor egyszer csak eltűnt valami a semmi közepén játszott előadásból, vagy hirtelen be kellett szerezni vagy meg kellett oldani, vagy azonnal beugrást szervezni, és az ehhez hasonló dolgok. Ezek sem egyszerűek, de pár órán belül megoldódnak. Számomra sokkal nagyobb kihívás ideális munkakörülményeket biztosítani a készülő produkciónak a próbaidőszak alatt. Ez alatt most nem a próbaterem hőmérsékletére gondolok, bár az is fontos, hanem arra, hogy egy olyan szakmában, ahol mindenki önmaga belsejéből adja oda a produkcióba szánt részt, előfordulnak konfliktusok, sérülések, gyötrődések. Egy elismerő pillantás, egy cinkos félmosoly, egy megfelelő időben átnyújtott aspirin néha próbákat menthet meg a széteséstől. Elsimítani az ellentéteket, meghallgatni a kétségeket a legnagyobb alázattal, és a készülő előadás érdekeit szem előtt tartva reagálni, ez az, ami igazi profit igényel.
► Melyik színházi forma áll hozzád a legközelebb, melyikben tudod elképzelni jobban a jövőd?
Tudom, hogy anyagi biztonságot csak határozatlan idejű szerződéses jogviszony biztosít egy kőszínházban, de a kíváncsiságom másfelé hajt. Engem az új formanyelvek kutatása érdekel leginkább, az új megközelítéseket keresem. Nagyon jó érzés, amikor a friss gondolkodásból, az őszinte, lelkes megmutatni akarásból egyszer csak kibontakozik valami. Mostanában esténként egy improvizációra épülő Zabhegyezőt próbálok a harmadéves színészosztállyal. Egyelőre gerilla-akcióban dolgozunk budapesti helyszíneken, vasútállomástól a romkocsmáig, és azt figyeljük, hogy a sűrítés nélküli játék hogyan befolyásolja a játékmódot és a befogadói nézőpontot . Amikor épp civil foglalkozásomat folytatom, akkor a Jurányi titkárságán dolgozom, mert az egy olyan hely, ahol teret kapnak a kísérletező kezdeményezések. Jó érzés úgy végigmenni a folyosón, hogy tudom, a csukott ajtók mögött fiatal színházcsinálókkal épp az osztálytársaim próbálnak.
► Mit adott neked a Színház- és Filmművészeti Egyetem?
Erre a kérdésre nehéz válaszolni, mert ez egy összetett dolog. Amikor az Egyetemre jöttem, túl voltam egy humán és egy gazdaságtudományi képzésen, az elméleti órák anyagának jelentős részéről volt ismeretem. Mégsem gondoltam, hogy kreditátvitellel megoldom a tárgyakat, mert akkor a lényeg veszett volna el. A Színműn nem a tanmenet a legfontosabb, sokkal inkább a tanár személyiségéből adódó pedagógiai módszer, egyfajta szemlélet, amely úgy tanít, hogy közben teret ad a saját gondolatok születésének, a személyiség fejlődésének. Persze így van ez minden jó egyetemen, de ebben a lomhán működő intézményi struktúrában van egy olyan alapvető nyitottság és kulturális pezsgés, amit elég nehéz megmagyarázni, definiálni, vagy körülírni, de számomra felszabadulást adott, és már jó ideje töröm a fejem, hogy miként lehet ezt az állapotot átmenteni arra az időre, amikor ez a burok egyszer csak megszűnik körülöttünk.
► Milyen darabokban/színházban dolgoztál eddig és hogyan kerültél bele a produkcióba?
Vajdai Veronika: Legelőször akkor vettem részt egy próbafolyamatban, amikor a színháztudomány mesterképzésem szakmai gyakorlatát töltöttem a kaposvári Csiky Gergely Színház Vaknyugat című előadásának próbáin. Igaz, itt még csak megfigyelőként voltam jelen, mégis fontos volt számomra ez a tapasztalat, mert segített eldöntenem, hogy a tudományos munka helyett sokkal inkább szeretnék az előadások létrehozásában segédkezni. Szerencsére, a Színház- és Filmművészeti Egyetem éppen az elhatározásommal egy időben hirdetett színházi rendezőasszisztens képzést, amire fel is vettek, és a következő tavasszal már – Doma Petra osztálytársammal közösen – asszisztensként dolgoztam Simányi Zsuzsanna Hotel Láv című diplomarendezésében.
A teljes interjú itt olvasható: http://7ora7.hu/hirek/feladatkorok-es-premierbuli
