A Berlinben töltött tíz nap alatt felejthetetlen élményeket gyűjtöttem. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt mennyivel lettem gazdagabb, hogy milyen új arcát ismerhettem meg a színháznak, és hogy viszonylag hamar sikerült rácsatlakoznunk egy, a miénktől különböző színházhoz való hozzáállásra, amely a fesztivál intenzitásának volt köszönhető.
Számomra a legszembetűnőbb különbség az eddig megszokott hozzáállástól, hogy a német színházban (már amennyit megismerhettem belőle) a hangsúly egyértelműen a rendezőn van. Sokkal fontosabb az ő elképzelése, véleménye a drámáról, mint a színészek hitelessége, játékmódja, az hogy a néző mennyire tud velük azonosulni. Sőt, úgy éreztem, a színészek felé nincs is akkora elvárás a nézők felől, inkább a rendező koncepciójától várták, hogy megmozgasson bennük valamit, mint a karakterek finomságától, kidolgozottságától.
Azt hiszem erre a legjobb példa Thomas Ostermeier Hamlet rendezése. Ebben az előadásban Hamlet ténylegesen csak eljátssza az őrültet, ahogyan azt egy művelt, úri fiú elképzeli az összes otrombasággal, sztereotípiával. Hamlet rappel, tejet spriccel mindenfelé, belefúj a nézők arcába… mindenki számára nyílván való, hogy itt nincs valós őrület, az egész egy igencsak eltúlzott színjáték. Ezt egyébként egy nagyon érdekes ötletnek tarom, rengeteg új utat nyit meg ez a Hamlet-értelmezés, mégis ahhoz, hogy két- három órán keresztül nézzem, túlságosan egységesnek érzem. Nem igazán láttam változást a karakterben, ugyanazon a magas energián maradt az egész darabban. Ettől függetlenül nagyon jó előadásnak tartottam. Különösen az a megoldás tetszett, hogy ugyanaz a színésznő játszotta Gertrude-ot, mint Opheliát. Annak még pluszban örültem, hogy ezt egy egyszerű paróka-cserével oldották meg, így a szemünk láttára tudott megtörténni az átváltozás, valamint azzal, hogy a szőke paróka pluszjelentést kapott és a királyné egészét tudta helyettesíteni, még a bábos gondolkodás is megjelent az előadásban. Nagyon jól játszottak a színpadon történtek egyidejű kivetítésével (ami egyébként szinte motívumszerűen tért vissza csaknem az összes előadásban, amit a fesztiválon láttunk). Igaz, itt helyenként fölöslegesnek éreztem az élő adást, hiszen valamikor kizárólag a vetítésen volt a hangsúly, a szereplők függöny mögött játszottak. Ennyi erővel előre felvett videót is lejátszhattak volna.
Szintén nagy szerepet kapott a vetítés Ostermeier egy másik rendezésében, a Halál Velencében-ben. Itt nagyon fontos volt, hogy közeli képeket láthassunk az idős ember arcáról, hiszen a színész főleg a mimikájával és a tekintetével játszott, csaknem végig egy helyben ült. Nagyon tetszett, ahogy az előadás a szépségről beszélt. Ahogy megidézte az antik szobrokat, valamint a három táncos lány, akik a gráciák képét hozták be; a gráciákat, akik szépsége a történet végére betegséggé, majd halállá válik, így változtatva a szépség vágyát fertőzéssé.
Bőven lenne még mit kifejteni az F.I.N.D alatt látott előadásokról, a workshopokról és az alkotókkal való beszélgetésekről de a töménysége miatt azt hiszem szinte lehetetlen lenne egy átfogó képet adni a fesztiválról. Remélem ez a néhány benyomás, amit említettem közelebb visz az élményhez.
