Én nem szeretek búcsúzkodni! De azt hiszem, hogy innen nem lehet köszönés nélkül lelépni, mint például hajnalban egy megunt buliból…

2008-ban, amikor felvettek minket, azt éreztem, hogy ez életem legboldogabb napja. Most, öt évvel később pedig itt állok, és kicsit úgy érzem magam, mint egy vadállat, akit az állatkertből visszaengednek a természetbe, de nem nagyon akar elindulni. Itt volt gondozóm, etetőm, és megszerettem a ketrecemet. Nekem otthonom lett az Egyetem. Megszoktam, természetessé vált.

A beléptető kártyát le kellett most év végén adni. Tegnap éjjel, amikor itt próbáltunk a színpadon és kimentem az épület elé elszívni egy cigit, visszafelé megkérdeztem a portás bácsit, hogy "be tetszik engedni?" Azt válaszolta, hogy "Természetesen!" És megnyomta a gombot. Az fáj, hogy ezentúl ez már nem lesz természetes. Volt, hogy több ruhám volt itt benn az öltözőben, mint otthon. Hát, ruháim most már nincsenek itt, mert haza kellett vinni őket, viszont sok láthatatlan dolgot itt hagyok, és úgy hagyom itt, hogy közben magammal is viszem őket. Vizsgákat, előadásokat, beszélgetéseket, Marika néni kávéit, butaságokat, büszkeséget, közös pizzarendeléseket, szégyent, a takarító nénik elnéző mosolyát, könnyeket és vicceket. Gazdag vagyok. Nekem eddig ez volt életem legjobb öt éve, mondjuk, azt csak remélni merem, hogy 15-20 év múlva ez nem így lesz, de most ezt érzem. És ezt azoknak az embereknek köszönhetem, akiket itt megismertem.

Köszönöm, hogy megismerhettem tizenöt különleges embert ilyen mélyen. Köszönöm, hogy a tanáraim nem csak azzal foglalkoztak, hogy mennyi mindent kell még tanulnom, hanem azzal is, hogy ki vagyok én. Köszönöm az Egyetemnek, hogy a színház számomra ma már nem pusztán rajongás tárgya, hanem hivatás. Most kellene valami okos dolgot mondani a beszédem végén, valaki mástól, aki nem én vagyok. Ez a valaki most legyen, mondjuk Csehov: „És most már tudom, értem, hogy a mi pályánkon nem a hírnév és nem a ragyogás a fő, hanem az, hogy tudjunk tűrni. Hogy tudd viselni a keresztedet és higgy! Én hiszek, és ha a hivatásomra gondolok, már nem félek az élettől.”