Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

Egy színész, aki belevágott a rendezésbe is – Fehér Balázs Benő


Sorozatunkban az egyetemen ebben az évadban végzősöket, Zsótér Sándor és Zsámbéki Gábor prózai színészosztályának tagjait mutatjuk be – elsősorban arra kíváncsian, milyen az a színház, amiben hisznek, amilyet csinálni szeretnének. A 7 óra 7 sorozata.


Egy végzős színész, aki belevágott a rendezésbe is. A Hitgyógyász, az egynézős Bűn és bűnhődés és a Tajtékos napok rendezőjével, az ötödéves színészosztály tagjával, Fehér Balázs Benővel beszélgettünk.
► Túl vagy egy bemutatón, amit rendeztél és nem játszottál. Végzős színész miért fordul a rendezés irányába? A kérdés azért jogos különösen, mert ez volt a harmadik bemutatód.
Fehér Balázs Benő (FBB): Valahogy úgy indult – amit már meséltem is –, hogy Fekete Ádámmal találkoztunk, és a közösség, amit felismertünk egymásban, arra sarkallt, hogy a bennem lévő ambíciók merjenek utat találni. Négy éve találkoztunk először, akkor én már akartam rendezni, de az egyetemen annyi volt a feladat, hogy nem volt rá időm. Viszont Radnai Márk elkezdte a Kutyaszorítóbbant – amiben benne voltam –, és ez löketet adott: láttam, hogy lehet vasárnaponként, éjszakánként, lopott időben is színházat csinálni. És mindig volt valami, amivel akartam foglalkozni. Ezek összeadódtak. Most kezdek talán úgy rendező lenni, hogy direkt keresem, mivel szeretnék foglalkozni. Akkor rendez az ember, amikor vannak hozzá emberek, és van egy anyag, amit megcsinál. Szóval ezek valahogy követték egymást. Most már tudatosan is az van bennem, hogy ha megvan egy előadás, akkor agyalok, hogy mi legyen a következő, nem akarok leállni, szeretnék rendezni. Az mindig változik, hogy épp melyiket akarom jobban: rendezni, vagy játszani.
► Az első rendezésed a Bűn és bűnhődés volt, ami egynézős előadás, és most már van szerencséje látni nézőknek is – én is láttam. Azt két éve csináltátok. Hogy jön az az ötlet, hogy egyetlen ember nézze tizenegy vagy tizenkét színész összetett és grandiózus melóját másfél órán keresztül? Megvan ugyanaz az érzés, ha csak ember van ott, és ő látja a munkátokat, mintha 60, 100, 1000 ember nézné egy konstrukció működését és tartalmát?
FBB: Meg. Tulajdonképpen a közösségi élmény jellege miatt lehet izgalmas a színház, mindig hozzájárul a néző energiája. Létezik százmillióféle forma, de engem nyilván érdekel, hogy a néző is szolgálja azt, vagy részese legyen annak. Azáltal, hogy bevonjuk, energiát ad – kérdés, hogy mi azzal visszaélünk-e, vagy felhasználjuk, vagy adunk neki még többet. Ez esetben ez pláne így van, hiszen körülötte forog az egész előadás.
► Sőt, különböző stratégiák közül választhat: teljesen kívül marad, vagy hozzászól, vagy belerak valamit, sőt, ezeket váltogathatja is.
FBB: De már az az attitűd is részvétel, amivel figyel, vagy kivonja magát, vagy részt vesz. Ez színészileg ösztönös munkát igényel: érezni, hogy hogyan tudom segíteni a nézőt, hogy ne essen ki belőle, ha meg sok neki, akkor lazítanom kell azon, amit csinálok. Ezt nagyon izgalmas dolognak tartottam, ilyen helyzetbe hozni színészeket. Egyre jobbak a visszajelzések, ahogy egyre többet játszunk nézőknek. Elképesztő öröm tud lenni. Az egyik előadás után egy néző azt mondta, hogy segítettünk neki a személyes problémái megoldásában, olyan problémákról van szó, amivel régóta próbált küzdeni. Hogy egyáltalán ez felmerül, hogy minket méltónak tart arra, hogy ezt meg is ossza velünk – egészen megható élmény volt. Azzal, hogy ilyet tudtunk adni, azt éreztük mindannyian, hogy érdemes volt ezzel az egésszel foglalkozni.
Hogy hogy lett egyetlen néző? Ez egy hosszú folyamat, már sokszor kérdezték, mindig mást tudok mondani. Most is mást fogok. Nem tudom… (nevet) Úgy szokott lenni, hogy ha eldöntöm, hogy valamivel foglalkozom, akkor van talán fél évem, amíg nincs olyan kényszer rajtam, hogy kitaláljuk a díszletet, a szereposztást, hanem egy kicsit együtt tudok élni vele, hagyni, hogy magától dolgozzon valami bennem. Közben jön egy-egy ötlet, megrágom magamban, hogy van-e értelme. Hagyom egy kicsit dolgozni magától, és a próbáknak aztán nem kész tervvel állok neki. Az egy néző úgy jött, hogy négy hónapig tanultam Dániában, az iskolában kis házakban laktunk, és minden héten az egyik háznak kellett valami közösségi eseményt rendeznie. Egyszer az egyik ház azt találta ki, hogy beültetnek minket egy bevásárlókocsiba, és egy szellemvasút-szerűségen végigvisznek – egyszerre mindig csak egy ember volt bent. Ez nagyon megtetszett. Hogy erről jutott-e eszembe, vagy később eszembe jutott, hogy ja, ez is olyan volt – azt nem tudom. Az ötlet azért volt jó, mert erős dramaturgiai szervezőerőt ad az egy néző, aki ráadásul Raszkolnyikov, a főszereplő, és ez alapján már konkrétabban el tudtunk indulni a szövegkönyv megírásában. Az egész egyébként úgy kezdődött, hogy Bűn és bűnhődés, és nyáron beugrottak belőle képek…
► Ennyire meghatározó volt számodra a regény?
FBB: Még az egyetem előtti években eléggé sötét gondolatok, kényszerképzetek kaptak el. Féltem, hogy nem vesznek fel az egyetemre, és még sokféle teher valahogy így tudott kivirágozni. Sokáig küzdöttem ezekkel a dolgokkal. Ráadásul pont ekkor kezdtem olvasni a Bűn és bűnhődést. Elsőre le is tettem, a gyilkosságig el sem jutottam, valahol a negyvenedik oldalnál azt mondtam, hogy jó, ezt inkább hagyjuk. Aztán elolvastam, és nagyon munkált bennem. Közben felvettek, vége lett a nehéz időszaknak, lekerült a teher, feldolgoztam a gondjaimat, a sötét gondolatok is megszűntek – amiket nyilván soha nem váltottam volna valóra, de mégis erős élményeim lettek ezek. Elmeséltem Zsótérnak, hogy velem ez történt, ő meg azt mondta, hogy akkor olvasson el még egy Dosztojevkszkijt, az Ördögöket, de mielőtt elolvastam volna, gondoltam, elolvasom még egyszer a Bűn és bűnhődést.
Már úgy mentem a gólyatáborba is, hogy ki az, aki a Bűn és bűnhődésről hajlandó beszélgetni velem. Fekete Ádám – aki rendező és dramaturg szakra is felvételizett – mesélte, hogy amikor kérdezték, hogy mit rendezne, akkor pont ezt mondta. Ebből egy nagyon jó beszélgetés bontakozott ki, de nyáron nem került többet szóba.
Pár kép bevillant, egy rövid jelenet: egyszerre csak az egyik osztályfőnökünk nézi, két szoba képe volt a fejemben, az egyikben a bűn előtti, a másikban a bűn utáni állapot. Volt egy nagyon jó ablak a hatodikon, ahol be lehetett nézni a szobába kukucska-szerűen, a szoba egyik részét lehetett látni, a másikat nem… Sokszor formából jönnek az ötletek, miközben otthon félálomban gondolkodom, ezek segítenek elképzelni, hogy színházilag hogyan fogok megoldani valamit.
Ádámot megkerestem, hogy én ezt tervezem, agyaljunk rajta. Így minden péntek délután összeültünk és átdumáltuk, ki mire jutott egyedül. Így kezdett duzzadni a szövegkönyv, átvettünk a regényből is dolgokat – sokáig nem volt benne belőle semmi –, ekkor találtam ki, hogy csak egy néző legyen. Azon persze nem gondolkodtam, hogy lehet ebből pénzt csinálni – ilyesmik akkor még, hála az égnek, eszembe sem jutottak. Inkább vakon belevágtunk valamibe, elkezdtünk szerepet osztani.
A második évünk az egyetemen arról szólt Ádámmal, hogy csináltuk a saját dolgunkat, de közben minden pénteken találkoztunk, és a Bűn és bűnhődésről beszélgettünk. Egyre épült a dolog. Aztán nyáron következett egy intenzívebb folyamat – miután egyszer csak mindketten úgy éreztük, hogy egy kicsit elakadtunk, felhívtuk Khaled-Abdo Szaidát, aki akkor már konkrétan a szövegalkotásban tudott segíteni, így már két dramaturg dolgozott a szövegkönyvön. Közben én agyaltam a saját feladatomon. Nyáron kész is lett a szövegkönyv. Szeptembertől fél évet próbáltuk.
Elkezdték nézni. Sikeres lett. Zsámbéki Gábornak nagyon tetszett: azt mondta, ritkán távozott ilyen jó élménnyel az egyetemről. Amikor bemutattuk, rögtön elkezdtem agyalni azon, mi legyen a következő. Sokat akartam dolgozni kevés színésszel – úgy könnyebb egyeztetni. Fejemben volt a Hitgyógyász, amit elsőben hozott Zsámbéki. Érintőlegesen foglalkoztunk vele, néhányan csináltak belőle monológot. Pont ezzel egy időben Detti, Laci és Bán (Ostorházi Bernadett, Fehér László és Bán Bálint – a szerk.) azt mondták, hogy ők is szeretnének ezzel foglalkozni. Tulajdonképpen egyszerre kértük fel egymást erre a munkára.
► Ezt annak idején elmesélted. Szép utóélete lett az előadásnak: voltatok vele a Színtáron, a POSZT OFF programjában. Ezek jó visszajelzések, nem?
FBB: Próbálom ezeket a helyükön kezelni, mert ezek általában úgy jönnek, hogy Zsótér azt mondja, hogy de jó lenne ezt levinni, és az ő áldásos tevékenységének köszönhetően aztán vihetjük is. A Szín-tárra úgy került az előadás, hogy Réczei Tamás látta az előadást Pesten és meghívta. A POSZT abszolút az egyetemen múlt. Nyilván jóleső dolog, hogy ezt akarták – de ez nem jelent szakmai visszajelzést. A vendégjátékokon a helyszín volt igazán érdekes, hiszen a Színműn egy kis talált térben játsszuk az előadást. Pécsen egy négyszer akkora helyre és négyszer annyi nézőre kellett igazítani, Kecskeméten meg a színház büféjére. Izgalmas volt két óra alatt átállítani ezekre a helyszínekre az előadást. A többieknek meg az volt benne kihívás, hogy nyolcvan néző látta őket – hiszen egyébként húsz embernek játsszuk. A POSZT-on az előadás előtti napon azt mondták, hogy huszonöt jegy kelt el. Beépítettünk harmincas nézőteret, gondoltam ez is sok lesz. Reggel felhívtuk őket, hátha ki kell venni székeket, mire mondták, hogy nyolcvanöt jegy kelt el. Előadás előtt két órával teljesen át kellett építeni a nézőteret, mert az elején Detti fejjel lefelé van, amit pontosan be kell állítani, hátrahozni, meg emelni, hogy rendesen rá lehessen látni. Jó élmény volt. Érdekes volt, ahogyan a színészek reagálnak ezekre a helyzetekre: más helyszín, emiatt többet tesznek bele, máshogy teszik bele, izgatottabbak, vagy feltüzeli őket a dolog.
► És a mostani bemutató, a Tajtékos napok? Ezt is régóta tervezed?
FBB: Még nagyon közeli a bemutató ahhoz, hogy jó vagy rossz értelemben tudjak elfogultság nélkül beszélni róla. Sok időt hagytam rá, mert lehetetlen ennyi embert egyeztetni – tizenhárman vannak benne színészek: az osztályból öten, de ezen felül kintről jön mindenki különböző elfoglaltsággal. Volt, aki délután Győrbe utazott, valaki Pécsről jött. Lehetetlen dolog az egész, negyven rövid jelenettel. Ennek az tett volna jót, ha egy normális kőszínházi működésben el tudok indulni az elejéről és le tudom rendelkezni, ami ugyan megfoszt sok szabadságtól, de ehhez most kifejezetten sok volt ez a két hónap. Lehet, hogy a kevesebb több lett volna. Ehhez az előadáshoz sok játékkedv kell, naivitás és kíváncsiság, ami jellemző arra a világra, amit Vian elképzelt, és amit igyekeztünk elsajátítani. Ebből nagyon nem építkezünk Magyarországon, hanem leginkább – most nem akarok nagy szavakat használni, mert ezeket soha nem szeretem – a magyar kisreál van, ami a szorongás és a fájdalom színpadi ábrázolásából áll – de ez itt nem működik. illetve egy ideig nem működik, aztán meg azzá válik, mert a mesevilágból a valóságba átfolyatást szerettem volna megmutatni. Egyfajta felnőttéválás-történet. Ahogy Colin a saját kis feladat nélküli, de boldog, naiv életéből belecsúszik abba, hogy van egy lány, akiről gondoskodnia kell. Ebben megállja a helyét, attól függetlenül, hogy a vége halál, mert nem lehet más…
► Azért nem múlt el ez a Bűn és bűnhődés…
FBB: A kíváncsiságból és a naivitásból, a furcsa logikájú létezésből építkezik az egész anyag. Ezt akartam átadni: nem csak vitában színész a színész, hanem abban is, ha létezik valahogyan, ha kíváncsian tényleg fel tud tenni egy kérdést a másiknak, ami nem abszurd, abban abszurd csak, ahogyan ezek a figurák gondolkoznak, az a tisztaság az abszurd, ahogyan léteznek, vagy nem is abszurd, csak távoli tőlünk. Színészként nagyon nehéz ebbe belehelyezkedni, mert sokszor azt érzed, hogy nem csinálsz semmit, és nagyon nehéz ezt energiával működtetni. Ezzel sokat küzdöttünk. Nyilván nem vagyok vele még elégedett. Jó, hogy még tudjuk játszani, esetleg lesz lehetőség előtte próbálni.
► Az előadáson látszik, hogy „keresem magam”, ami nem idegen attól, amiről beszélsz. Lehet, ha tökéletes lenne, akkor kevésbé lenne tökéletes…
FBB: Én mindenesetre kicsit boldogabb lennék. Hajnali egyig próbáltuk minden nap, nehéz tizenegy embernek kedvet adni úgy, hogy tudja, hogy az ő jelenete lehet, csak fél óra múlva kerül sorra, mert az elejében éppen nincs benne. Ez eléggé kimerítő, meg persze inspiráló is: hogy elérjem, amit akarok. Ez nem sikerült teljes mértékben.
► Hogy találkoztál a színházzal, miért lettél színész? Kérdezem a rendezőtől…
FBB: Általános iskolában végig nagyon jó tanáraim voltak. Meg is kell őket említenem: Pintérné Elekes Edit volt az általános iskolában az osztályfőnököm és a magyartanárom. Azt hiszem, valamilyen megfelelési vágyból elmentem egy szavalóversenyre, ahol kappanhangon elüvöltöttem egy verset, ami valami rejtélyes okokból megnyerő volt. Ebből lett sikerélményem. Attól kezdve én voltam az amúgy nem nagy Hódmezővásárhely szavalófiúja. Nyilván rögtön keres magának az ember identitást, én azt, hogy színész leszek. Akkor a Színművészetire mész ugye? – kérdezték. – Igen, oda megyek! – mondtam, azt se tudva, mi az. Aztán drámacsoport, Arnóczky Máriával a felső tagozatban. Nagyon jóindulatú, nagyon jó pedagógusaim voltak. Mindig időben találkoztam emberekkel, akikkel éppen kellett. Utána Simon Ferenc, aki a gimnáziumban tartott drámafoglalkozásokat, csináltunk vele előadásokat is. Egyengette az utamat, úgy éreztem, hisz bennem. Nekik sokat köszönhetek. Aztán eljöttem felvételizni. Zsámbéki az első rostán, fél óra után, túl nyolc versen és tizenhét monológon azt mondta: Benő, ami eddig maga mellett szól, az a dobolás. Mondtam, hogy az nem sok, de akkor hadd mondjak el még egy verset. Jó – nem tudom már, hanyadik volt, de azt mondták, jó. Az sem sikerült jól, de azért továbbengedtek. Zsótér mondta, hogy a harmadrosta végén, az Ódryn elkezdett halványan megtörténni valami. Akkor felvettek. Aztán az első év teljes kavar: mi vagyok, mi a fenét keresek itt?
► Meglepődtél dolgokon?
FBB: Arra sem volt időm. Szörnyű volt, borzasztóan éreztem magam. Toltam valamit, azt sem tudtam, mit. Féltem, mindenkit jobbnak láttam az osztályban magamnál – mindenki jobb is volt. Semmi nem jött ki abból, amit szerettem volna, de nagyon nem is szerettem volna, hogy kijöjjön. Minden „mutatás” után Zsótér nagyon hevesen és jó szándékkal próbált instruálni, mondani valamit, hogy ez miért nem jó, miért nem csinálok semmit. Arra emlékszem, hogy azt látom, hogy mozog a szája, de egy ilyen homályos köd van előttem, és egyáltalán nem értem, hogy miről beszél – nem szakmai értelemben, hanem valami olyan védekezési mechanizmus indult el bennem, hogy a kritikát nem fogadtam be, egyszerűen nem hallottam meg, amit mond. Bólogattam, hogy minél hamarabb legyen vége, mert nem bírtam a terhet. Úgy mentünk el nyári szünetre, hogy azt mondta, döntsem el, színész akarok-e lenni, vagy pedig hagyjam abba. Hirtelen ez fejbe csapott. Annyira jókor mondta! A nyár gyakorlatilag arról szólt, hogy leülepedtek az addigi tapasztalatok, és meghoztam a döntést: akarom. Ez nem csak intellektuális döntés volt, hanem nagyon erős érzéki is, agresszív akarássá vált, hogy ezt akarom csinálni. Azon kellett változtatnom, hogy akarom-e vagy sem. Másodikban ezzel a lendülettel és akarással jöttem, a többiek ezt észrevették, sok segítséget kaptam tőlük, meg Zsótértől és Zsámbékitól is. Ez az energia bátorságot adott, máshogy kezdtem el gondolkozni. Nyilván ezután is bele tudtam ugyanúgy süppedni abba, hogy én ezt nem tudom csinálni, de a mélyén mindig ott volt az akarás. Rosszabb időszakokban ez néha alábbhagyott, néha meg lángol és eltölt valami olyan erővel, hogy megtartom a földgolyót is – persze ez nem így van, de ha elhiszem magamról, az erőt ad.
► Az egyetemen mi vagy ki volt számodra a legmeghatározóbb élmény?
FBB: Zsótér Sándor. Az odafigyelés és szeretet, amit tőle egy diák kap, engem nagyon sokszor átsegített problémákon. Azt mondta – talán elsőben vagy másodikban –, hogy fiatalkorában azt gondolta, kétféle embertípus van: egyik, aki a kútból merít, meg a másik, aki megtölti a kutat, és ő az, aki önt a kútba. Valahogy az ő szemléletét – nem is feltétlenül színháznyelvileg, mert nyilván máshogy látok, mint ő, noha legtöbbször egyetértek azzal, amit mond, akár színháznyelvi értelemben is –, azt a kivételes munkabírást, szenvedélyt, amit beletol – ezt próbálom tőle átvenni.
► Milyen volt a Téli utazás? Más szerep, te is más szerepben vagy ott, nem tanár-diák viszony, mások is ott vannak.
FBB: Nekem a Téli utazás egész próbafolyamata az egyik legjobb dolog volt a Peer Gynt mellett – amit szintén Zsótérral csináltunk. Segít azzal, hogy jelen van, hogy azt mondja: tudja, hogy menni fog, és ha kell, letol, mert az kell, hogy nekem menjen. Nagyon szerettem a többieket is, Börcsök Enikővel – Fekete Ádám mondta, hogy a színház találkozásokból áll – nekem ez egy igazi találkozás volt… Mármint az én részemről, hogy erre ő mit mond, azt nem tudom. Börcsök, Zsótér, Venczel Vera, meg a két lány a Színműről, Bach Kata és Szabó Erika, akiket szakmailag és emberileg is nagyon szeretek. Álommeló volt: reggel bemenni, elszívni velük egy cigit, keresni valamit közösen, figyelni, ahogy Börcsök munkáltatja magában az egészet, lázasan keresi, hogy hogy fog ez majd kijönni, ahogy Zsótér tűpontosan és érzékenyen vezeti őt. Nagyon élveztem az egészet. Mindig úgy állok neki, hogy már pár nappal előtte átveszem a szöveget, megnézem, hogy mi az, amit még lehet benne változtatni, mi az, ami éppen most, rám, ebben a pillanatban a legaktuálisabb, amit érdemes belevinni. Dolgozom rajta a mai napig, de ez így természetes.
► Lassan már összejön egy csapat az osztályodból, akik minden rendezésedben szerepelnek. Hogy lett ez a társaság, osztályon belül ti vagytok egy kör?
FBB: Bán Bálint és Fehér Laci mindháromban részt vettek, Rada Bálint kettőben, a Bűn és bűnhődésben és a Tajtékos napokban. A Bűnhődést először csak az osztállyal akartam csinálni, ki is osztottam a szerepeket osztályon belül. De volt egy olyan döntés is, hogy jobbat tesz, ha harmadikosként elkezdünk másokkal is ismerkedni. Az egy jófajta megfelelés, hogy a másik előtt – nem görcsösen – meg szeretném mutatni, hogy én erre és erre vagyok képes, így hívtam még más osztályokból is színészeket: Szilágyi Csengét, Törőcsik Franciskát, Ficza Istvánt, Hegymegi Mátét. Bach Kata és Gyöngy Zsuzsi később ugrottak be.
Aztán a munka úgy sült el, vagy akkor annyira bíztam bennük, meg talán ők is elfogadtak, amitől azt éreztem, hogy velük érdemes továbbmenni. Király Danival és Kurta Nikével is szerettem volna nagyon dolgozni, de idén nem értek rá. Tulajdonképpen az osztályból bárkivel szívesen dolgozom, mert egyrészt rég ismerjük egymást, meg én belülről kicsit máshogy láttam őket, mint az osztályfőnökeink, azt éreztem, hogy vannak olyan részeik, amiket nem úgy vesznek észre, vagy éppen nem arra kíváncsiak. Emiatt sokszor ezeket a dolgokat akartam megbolygatni bennük. Bánnak általában nagyon szeretik a komikus oldalát, a hihetetlen ritmusérzékét és belső váltásait, amire nagyon fogékony is. Én meg azt láttam, hogy van egy nagyon érzékeny és sebezhető része – amit bár Zsótér nagyon használt, de tudtam, ha kikerül innen, akkor nem ezt fogják előnyben részesíteni. Ez a döntés a Hitgyógyászban és a Tajtékos napokban is benne volt, azt éreztem, hogy ezzel van dolgom és neki is ezzel van dolga. A többiek esetében is vannak ilyen döntések: az ember azt érzi, hogy na majd nálam megtaláljuk azt, ami esetleg korábban kimaradt, vagy majd én nekifutok ennek, hogy ez neki összejöjjön. Vannak ebben sikerélmények, meg vannak kudarcok is. Mindenesetre a keresés nagyon izgalmas velük.
► Az osztályfőnökök hogyan fogadták ezeket a sidekick projektnek induló dolgokat? Nyilván benne van a kezük abban, hogy ezek eljutottak ide és nem álltak le valahol. El is süllyedhetett volna az egész.
FBB: Maximális segítséget és támogatást kaptam Zsámbéki és Zsótér részéről is. Például amit másodikban Zsámbéki nem használt fel a Kígyóasszony költségvetéséből, ideadta a Hitgyógyászra. Az idei már úgy történt, hogy tavaly felhívott Zsótér, hogy jövőre mit szeretnék rendezni, mert ad rá lehetőséget, hogy mint egy osztályvizsga létrejöjjön. Hozzátette, hogy tudja, hogy nem tud majd mindenki benne lenni az osztályból, de szeretné, hogy minél többen legyenek. Az osztály éves költségvetésének nagy hányada tulajdonképpen erre lett fordítva. Egyébként annyira sokfelé voltunk, hogy nem is nagyon tudott volna külsős rendezőt hívni. És persze volt egy olyan vágya is, hogy én tudjak dolgozni – ugyanígy adott lehetőséget Viktor Balázsnak is.
► Az elköteleződés látszik az előadásaidból. De nagy utat jártál be ezek szerint. Mi jön ezután? Kapsz egy színészdiplomát, ha minden jól megy… és…?
FBB: Nem foglalkoztam ezzel ebben az évben, mert ennyit még nem dolgoztam, mint idén. Ez még mindig nem annyira sok, de mondjuk január 4. óta volt négy bemutatóm: Vőlegény, Téli utazás, Tajtékos napok és beugrottam Zsótér kecskeméti rendezésébe, Angliai második Edward élete című előadásba, Mortimer szerepébe. Miközben elkezdtük próbálni a Tajtékos napokat, azalatt a Téli utazással főpróbahetem volt, közben megtanultam a beugrás szövegét úgy, hogy egy próbám volt összesen. De nagyon hálás vagyok Zsótérnak, hogy megismerkedhettem a beugrással, ráadásul ekkora feladattal. Nem kellett még a jövőn agyalnom, áldott együgyűségben voltam, mert mindig volt feladatom. Most sem igazán aggódom rajta. Olyan hely kell most nekem, ahol sokat tudok játszani – mindegy, hogy hol –, olyan rendezővel, akit el tudok fogadni, és olyan hely kell, ahol engednek rendezni. Vagy ha nem engednek, akkor legalább legyen időm arra, hogy magamnak kitapossam. Nem akarom abbahagyni, mert abból butulás lenne. Folytatni akarom, ki akarom próbálni az új tapasztalatokat.

forrás: http://7ora7.hu/hirek/feher-balazs-beno