Mózes Gergely Mindhalálig című dokumentumfilmje a III. Pápai Nemzetközi Történelmi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb rövid dokumentumfilm díját, majd a pár nappal ezelőtt megrendezett Savaria Filmszemlén pedig a Különdíjat. A Doktori Iskola harmadéves hallgatójával, a dokumentumfilm rendezőjével beszélgettünk.

Baranszi Tibor a második világháború idején a budapesti nunciatúrán (vatikáni nagykövetségen) dolgozott, 22 éves korában az előrenyomuló szovjetek arra kényszerítették, hogy otthagyja szemináriumi tanulmányait, és visszatérjen Budapestre. Bejárt Angelo Rotta pápai nuncius, a Vatikán budapesti képviselőjének rezidenciájára. Rávette Rottát, hogy adjon neki papírokat, amelyek amelyek lehetővé teszik, hogy egy zsidó család, nagynénje barátai elmeneküljenek Magyarországról. Rottát annyira lenyűgözte merészsége, hogy Baranskit beszervezte, hogy segítsen megmenteni más zsidókat. Kilenc hét alatt, mielőtt a szovjetek körbevették Budapestet, Baranski több mint 3000 zsidó megmentését szervezte meg.

Baranskit 1944. december 30-án tartóztatták le a szovjetek, és 16 napos, 260 km-es erőltetett menetre küldték egy szovjet börtön felé, amely során mindössze négyszer evett. Egy szimpatikus őr megmentette, és visszatért Budapestre. Miután kórházba került és kiengedték, 1948-ban “klerikális reakció” miatt ismét letartóztatták, és egy kirakatperben kilenc év börtönre ítélték. Sztálin halála után, 1953-ban szabadult. Az 1956-os forradalom idején elhagyta Magyarországot, és feleségével New Yorkban telepedett le, ahol mindketten amerikai állampolgárok és pedagógusok lettek, és családot alapítottak. Áldozatos munkáját 1979-ben a jeruzsálemi Jad Vasem intézet a Világ Igaza kitüntetéssel ismerte el. Ez a legmagasabb izraeli állami kitüntetés, amely nem zsidó vallásúaknak adható.

A második világháború alatt embermentő tevékenységét végző katolikus papnövendékről, Baranski  Tiborról készítettél animációs dokumentumfilmet. A fikciós-játékfilmes és élőszereplős jelenetek forgatása mellett a szakértői interjúk is részei az alkotásnak.  A filmben megszólaló történészek között szerepel Szakály Sándor, Ungváry Krisztián, valamint Csonka Laura és Haraszti György is. Miért és hogyan lettél figyelmes Baranski Tibor történetére, aki a háború alatt sok ezer zsidó ember életét mentette meg?

2018-ban botlottam bele abba az újságcikkbe, ami Baranski Tibor katolikus papnövendékről szólt, aki több mint háromezer életet mentett meg a világháború alatt a nyilas hatalomátvétel után Budapesten. Már ez önmagában is egy olyan történet, amire felkapja a fejét az ember, engem mégis az érdekelt jobban, hogyan tette mindezt. Ugyanis a cikk arról szólt, hogy Baranski egy Rolls-Royce-szal járta Budapest utcáit. Egy alkalommal elment az óbudai téglagyárba, ahol szembeszállva a nyilasokkal sok embert menekített ki. Húszas évei elején járó fiatalemberről beszélünk, aki olyan ellentmondást nem tűrő szerepet tudott egy ilyen életveszélyes helyzetben meggyőzően alakítani, ami minden egyes alkalommal sikerre vitte az embermentő akcióit. Onnantól kezdve ez lett a küldetése. A cikkből az is kiderült, hogy Baranski Tibor még életben van. Buffaloban élt, s akkor volt kilencvenhat éves.

Az újságcikk előtt is hallottál Baranski Tiborról?

Bevallom, nem. Ami azért elkeserítő, mert más országokban már szinte nemzeti hősként tartották őt számon. Izraelben például bélyeg őrzi az arcképét.  Egy cikkben a magyar Raoul Wallenbergnek is  nevezték.  Nem véletlenül, hiszen jól ismerték egymást, együtt is dolgoztak. Úgy éreztem, hogy ezzel nekem dolgom van, meg kell találnom a módját annak, hogy itthon is méltóképpen legyen az ő története megörökítve.

A nyilvánvalón kívül mi volt az, ami még megfogott téged ebben a történetben?

Akkoriban pont olyan élethelyzetben voltam, amikor külföldön folytattam tanulmányokat, és meg kellett tanulnom azt az attitűdöt, amikor az ember rá van kényszerítve, hogy bizonyos ajtókon bekopogjon, kiálljon magáért és azért az ügyért, amit képvisel. Ez még békeidőben sem könnyű feladat, hát még olyan helyzetben, ahol szó szerint életek múlnak azon, hogy mennyire tudja az ember hitelesen és következetesen képviselni azt az ügyet, ami fontos neki. Baranski Tibor ebben a pillanatban lett a példaképem és azt is azonnal tudtam, hogy találkozni szeretnék vele. Akkor még a film, mint ötlet nem is merült fel. Ami érdekes a történetben, hogy maga a találkozás úgy volt összehozható, hogy elkezdtük a történetéből a filmet forgatni.

Alapvetően érdekel a történelem, vagy „csak” ez a történet hatott így rád?

Mindig is érdekelt a történelem, nem is tudok olyan korszakot mondani, ami ne érdekelne. Egyértelműnek gondolom, hogy ha tisztában vagyunk a történelmünkkel- persze a világtörténelemmel is- , a jelenben sokkal okosabban tudunk/tudnánk döntéseket hozni. Nincs kétségem, hogy a történelem ismétli önmagát, s ha tisztában vagyunk bizonyos „törvényszerűségekkel”, aktuálisan sikerülhet a zsákutcákat elkerülni. Nincs nagy különbség a 2-300 évvel ezelőtt élő ember és a mai kor embere közt, természetesen a technikát leszámítva.

Hogyan fogadta ezt az ötletet Baranski Tibor és a családja?

Szerencsére mindenki örült és üdvözölte az elképzelést. S mindehhez hozzá kell tennem, hogy a Buffalóban forgatott interjú után két héttel Baranski Tibor elhunyt. Nekem a feladatom pedig az, hogy az ő küldetését és példamutató történetét minél szélesebb körrel megismertessem, s ehhez a film azt hiszem talán az egyik legjobb eszköz.

Azt már tudjuk, hogy azokban az országokban, ahol a lakosság vagy az országvezetés ellenállt a náciknak, ott volt remény arra, hogy a zsidó lakosságot ne deportálják. Baranski története is azt bizonyítja, hogy a kemény fellépés a nyilasokkal szemben is működött…

Azt hiszem ez nagyon széles skála, és nem is feltétlen a Holokausztnál kezdődik, hanem ott, hogy mi állampolgárok mikor csukjuk be a szemünket, gondolok itt a legapróbb dolgokra is természetesen… hogy segítünk-e az utcán, ha valaki bajban van, vagy elfordítjuk a fejünket. Abban az időben mindenféle törvény eltűnt az utcákról és apokaliptikus „törvények” uralkodtak. Voltak, akik inkább elfordultak, mert a saját életüket mentették, voltak olyan bátor emberek, mint Tibor, akik segíteni akartak és voltak, akik úgy döntöttek, hogy az elszabadult pokol oldalára állnak. Tibor szerencsés volt, mert túlélte azt, hogy segített. Sokan belehaltak ebbe a szándékukba.

Milyen volt a találkozás Baranski Tiborral, a példaképpel?

Mint említettem abban az időben ő már nagyon idős ember volt, s számítottunk rá, hogy több forgatási napot kell szánnunk az interjúra, mert Tibor hamar elfáradt. Nem volt könnyű dolgunk, de szerencsére a családja nagy segítség volt a munka során. Azzal a szándékkal és reménnyel indultunk útnak, hogy nagy interjúkat készítünk majd vele, de ez nem történhetett így. Fiai azonban nagyon pontosan tudták a történteket, Baranski Tibor pedig jelenlétével legitimálta az elhangzottakat. Örömmel adta hangját, arcát a filmünkhöz, mesélt is történeteket, de egy ponton túl az állapotából kifolyólag nem lehetett terhelni.

Mi történt az első kézfogásnál?

Megdöbbentő élmény volt belenézni a szemébe és kezet fogni vele. Elképesztő tiszta volt a tekintete. Ebből a tekintetből megértettem, hogy olyan erő van ebben az emberben -még most is-, hogy ha fiatalemberként fellépett a nyilasokkal szemben, ott nem lehetett apelláta.

Hogy tudtad a filmen ezt a tekintetet átadni?

Ez bennem akkor és ott nem volt tudatos szándék, ugyanakkor volt velem egy kiváló operatőr Sibalin György, aki nagyszerű érzékkel elkapta ezt a tekintetet. Van egy pillanat, amikor Baranski a kamerába mosolyog, s abban a mosolyban minden benne van, ami számomra a saját történetét hitelesíti.

Meglepte-e őt a megkeresésetek?

Azt hiszem igen. Talán pont azért, mert külföldi országokban már sokan foglalkoztak az ő történetével. Azonnal az is kiderült, mennyire szereti a hazáját és mennyire kötődik Magyarországhoz.

Mi volt az első kérdésed hozzá?

Jó kérdés… nem is vagyok biztos benne, hogy erre pontosan emlékszem. De arra igen, hogy mi volt az egyik legfontosabb kérdésem, ami engem érdekelt: Hogyan volt bátorsága ilyen fiatalon, minden hátország nélkül a nyilasokkal nem egyszer, nem kétszer, hanem napi szinten, folyamatosan szembeszállni. Ez a kérdés megmozdított benne valamit még ennyi idő után is, mert az addig halkszavú Tibor asztalt csapkodva válaszolt: a Jóistentől… Próbáltam ezt még picit feszegetni, hogyan gondolkodhatott akkor, erre pedig azt válaszolta, hogy „nem gondolkodni kell, hanem cselekedni”. Mindebből az a tanulság, hogy nem „dumálni” kell, hanem csinálni azt, ami a helyes. Az, hogy mikor mi a helyes, azt mindenkinek az erkölcsi iránytűje mutatja meg. A kérdés csak az, hogy az ember eszerint az iránymutatás szerint cselekszik-e. Pont ezért fordulhatott az elő, hogy az ő személye viszonylag későn került a fókuszba, hiszen úgy gondolkodott róla, hogy nem neki kell elkezdeni beszélni, hiszen, ami az ő feladata volt, azt véghez vitte. A félelmet is egészen egyedi módon kezelte. Nem félt. Nem ért rá félni. Ahogy ő fogalmazott: a gazember igen furcsa faj. Ugyanis a gazember fél. Féltek a fegyvertől, egymástól, így aztán tőle is. Ez volt Tibor óriási előnye, nagyon hamar, ösztönösen ráérzett, hogy csak a saját fegyverükkel tudja őket legyőzni. Saját nyelvükön tudott velük kommunikálni, mert tudta, hogy mitől félnek. Féltek az egyenruhától is, ezért Tibor egyenruhába öltözve beült a vatikáni nagykövettől kapott Rolls-Royce-ba, és eljátszotta, hogy valami nagyon magas állami körből érkezett, és utasításokat osztott a nyilasoknak. Azok pedig hittek a szemfényvesztésnek és engedelmeskedtek. Így maradhatott életben több mint háromezer zsidó férfi, nő és gyermek.

B. Török Fruzsina