A Berlinben töltött három hónap alatt volt alkalmam közelebbről megismerni egy társulat működésének kreatív és gyakorlati aspektusait, hosszú távú szakmai kapcsolatokat építettem, színházi formációkkal kapcsolatos strukturális ismereteket szereztem, számos kulturális eseményen vettem részt, nem utolsó sorban megismerkedtem a várossal, egy rövid időre része voltam Berlin lüktető keringésének.

A legfontosabb szakmai tapasztalatokat befogadó szervezetemnél, az Invisible Playground nevű formációnál szereztem. A csapat városi játékokat készít, olyan interaktív eseményeket, amik műfaji értelemben a színházművészet mezsgyéjén mozognak. Változó létszámú közönség számára (10 főtől 400 főig) készítenek fél órától négy óra hosszig terjedő játékokat, amelyekben fiktív világokat ábrázolnak mesterséges problémák sorával, egy társasjátékhoz, vagy számítógépes játékhoz hasonló dramaturgiával, ezen haladnak végig a nézők. A szcenírozott játékokra kifejezetten fogékonyak a nyugat-európai nézők, az Invisible Playground is számos helyre, főleg nyilvános- és köztéri, illetve helyszín-specifikus művészetre koncentráló fesztiválra kap meghívást.

A téli időszak a csapat számára hagyományosan projektek előkészítésével, lehetséges együttműködések kiépítésével, év-tervezéssel, pályázással telik, tehát elvileg praktikusabb időszak – pont ennek köszönhetően kaptam rálátást egyszerre sok dologra.

Az első és legfontosabb tapasztalat a csapat működésével kapcsolatos. Kollektívának nevezik magukat, demokratikusan működő formáció, ahol mindenki egyenlő szavazati- és vétójoggal rendelkezik. Ez nem zárja ki, hogy vannak egyes területekért felelős szakemberek – látvány, intermédia, menedzsment stb. – különösen, hogy nagyon különböző hátterű emberekről beszélünk. A színházi háttérrel rendelkező tagokon túl van urbanista, filozófus, matematikus is a társaságban.

Közösen döntenek költségvetésről, közép és hosszú távú terveikről is, de az egyes projekteknek megvannak a maguk felelősei.

Részt vettem egy tömeg-játék fejlesztésében, egy már létező előadás új városban való bemutatásához szükséges tartalmi adaptáció előkészítésében, valamint nekiláttam egy az Invisible Playground és a Stereo Akt (saját produkciós műhelyem) koprodukciójában potenciálisan 2014-ben létrehozandó “Lakógyűlés” munkacímű közösségi-színházi esemény koncepciójának az előkészítéséhez.

Látogattam a HAU 1, a HAU 2, a HAU 3, a Volksbühne, a Schaubühne, a Studio 44 és a Sophiensaele programjait, láttam előadásokat többek közt Ivo Dimchevtől, a Gob Squad kollektívától, Cristoph Marthalertől, Consanza Macrastól, Edit Kaldortól és Márton Dávidtól.

Mint befogadó, a fő kérdés, ami kint tartózkodásom során megfogalmazódott bennem, hogy mi határozza meg egy társadalom színházba járó közönségének színházhoz, nézői pozíciójához, részvételhez, bevonódáshoz való viszonyát? Színházi hagyományok vagy politika? Emlékei, konvenciók, szocializációja, vagy identitása, öntudata? Múltja vagy jelene? Vagy csak a kínálat? Mi határozza meg a kínálatot?

Nyugat-Európában, így Dániában, Hollandiában, Belgiumban, és Németországban is nagyon népszerűek az interaktív műfajok, a részvételi színházi programok. Az elit kultúra mellett hódítanak a társasjátékhoz, vagy még inkább számítógépes programokéhoz hasonló dramaturgiai felfogású, játék-szemléletű – mind szórakoztató, mind társadalmi szerepet vállaló – kulturális események. Ivo Dimchev P Project című előadásával körbeutazta egész Európát. Saját bevallása szerint az előadás vállalása a nyitott dramaturgiáról szól. Ez abban nyilvánul meg, hogy egy ezer eurót tartalmazó dobozt rábíz egy nézőre az előadás elején, majd az egyes jelenetek tartalmát felvázolja, és nézőket kér fel, hogy azt teljesítsék, illetve szöveget írjanak azokhoz, mindehhez ő zenei kíséretet improvizál. Az önkénteseket utána a feladatok (sztepptánc, hip-hop-tánc, meztelen szex-imitáció, élő kritikaírás az adott este eseményeiről stb.) méretétől függően honorálja az előadás büdzséjéből. A jelenetek között párbeszédet folytat a nézőkkel az előadói helyzet és a prostitúció közötti párhuzamról. Én Berlinben, a Hebbel am Ufer színházban láttam a produkciót. Az előadás közben elmesélt tapasztalatai alapján a nyugat-európai színházak közönsége képes rá, hogy még őt is meglepjék: az ajánlatok után egyre nagyobb és nagyobb részt akarnak vállalni az előadás alakításából, irányításából.

Véleményem szerint nem lehet pusztán a színházi hagyományoknak tulajdonítani a nézői hozzáállást – erre jó példa a német közönség, amelynek hagyományával sok azonosságot mutat a magyar, például a strukturális konvenciók egy része azonos gyökerűek -, a társadalom kreativitása, demokrácia-tudata és liberalizmusának mértéke is kulcsfontosságú szempont, amikor az attitűdbeli különbség megértéséhez szeretnénk kulcsokat találni.

A Gob Squad társulattal való megismerkedés (esetleges későbbi együttműködéseken kívül) meghatározó élmény volt. A Gob Squad egy Berlinben működő, német és angol színészekből álló, 1994 óta fennálló formáció, amelynek előadásai többek között a Schaubühne, a Hebbel am Ufer és a Volksbühne színpadain is láthatók. Az elmúlt két évtized során nagy tapasztalatra tettek szert nézőkkel való interakció és előadásban használt élő videó-szerkesztés terén. Kinti feladataim és konzultációk által nagyobb jártasságot szereztem pályázatírási szempontok meghatározásában, menedzserekkel, fesztivál programszervezőivel folytatott tárgyalások gyakorlatában.

A fent említett két társulat működésének megismerése tanulságul szolgált alakuló produkciós műhelyem, a STEREO Akt strukturálásához. Az engem ért hatásoknak fontos inspiráló szerepe volt a most tavasszal bemutatott Promenád – Városi Sorsturizmus című előadásom létrehozásában, valamint TITÁNium-díjazott, Ibolya munkacímű produkcióm előkészítésében.