Tóth Andrásnak hét bemutatója volt az elmúlt évadban. A Miskolci Nemzeti Színházban volt gyakorlaton, láthatták a nézők a Pesti Színházban és az Ódry Színpadon is. Legutóbb Cseh Tamás Frontátvonulás című albumából készített előadást két osztálytársával. A 7óra7 végzőseinket bemutató sorozatának záró darabja.
► Honnan jött az ötlet, hogy színész legyél?
Elég nagy családból származom, nyolc testvérem van, édesapám görög katolikus pap. Az előfeltételezések alapján nem színésznek kellett volna mennem. A szüleim nagyon nyitottak, egyházi berkeken belül liberális gondolkodásúak, arra neveltek, hogy azt csináljam, amihez tehetségem van. Rengeteget költöztünk, az ország minden szegletében laktunk, főleg apám munkája miatt. Győrben voltam gimnazista, ott kezdtem el színjátszózni egy olyan csoportba, ahol nyolc lány volt, viszont nem volt egyetlen fiú sem. Ezt a csoportot Tóth Szilvia vezette, aki Győrben sok évig, igen színvonalas színjátszó köröket vezetett, először a Grácia, aztán a KIMI keretein belül. A nyolc lány tárt karokkal fogadott, bár fiatalabb voltam náluk, meg alacsonyabb is. Most is alacsony vagyok, de akkor még alacsonyabb voltam.
Csináltunk Salemi boszorkányokat, Cigánymeséket, Szentivánéji álmot. Amikor az utóbbit készítettük, akkor jöttem rá, hogy nekem ezzel kell foglalkozni. Ott volt először olyan, hogy két napig próbáltunk egy tanteremben, és azt éreztem, hogy éppen nem elfáradtam, hanem egyre több erőm van, egyre jobban érzem magam. Arra gondoltam, az embernek azt kell dolgoznia, ami erőt ad neki, nem azt, amitől rosszkedvű lesz, és ami fárasztja. A többieknek előjöttek az emberi szükségleteik, nekem az ebéd is kiment a fejemből. Ott tapasztaltam meg először, amit az egyetemen később hatványozottan, hogy az milyen jó hatással tud lenni a próbára, ha elfáradsz, és túlmész a határaidon.
Úgy jöttem az egyetemre, hogy semmit nem tudtam róla, de mindenki támogatott. Fogalmam sem volt, hogy kicsoda Marton László, Hegedűs D. Gézáról is csak éppen valamit hallottam. Nem tudtam, hol van az egyetem, egy pesti ismerősöm bekísért, ültem a folyosón a kis verseimmel, aztán bementem, és elkezdtem őket mondani. Jó érzés volt, megnyugodtam magamban, mert tudtam, hogy ezt akarom csinálni és kész. Azt gondoltam, hogy ha ezt itt lehet csinálni, akkor ide fogok járni.
Sokáig nagyon kisfiú voltam. Először a harmadrostán tapasztaltam meg, hogy vannak itt olyanok is, akik idősebbek, régebb óta csinálják, tapasztaltabbak. Így kezdődött ez a hosszú utazás, ami Színművészeti Egyetem volt. A gimnázium utolsó évében apám megkérdezte, hogy nem akarok-e pap lenni, mert szerinte jó pap lennék. Azt mondtam neki, hogy szerintem én ugyanazt fogom csinálni, amit ő, csak egy másikfajta templomban. Neki is ugyanúgy ki kell állnia emberek elé, beszélnie kell, egy szertartást kell megcsinálnia, ami gyakorlatilag egy előadás. Ugyanazokra a képességre volna szüksége egy jó papnak, mint egy színésznek. Csak ma valahogy ez nem fontos, de ez egy másik dolog.
► Milyen volt az osztályotok?
Nagyon jó. Tele erős személyiségekkel, amivel nem is igen tudtam mit kezdeni. Itt megtapasztaltam, hogy a többiekhez képest milyen éretlen vagyok. Úgy gondoltam, hogy most aztán gyorsan meg kell öregednem. Két évbe került, mire rájöttem, hogy nem is megöregedni kell, hanem elfogadni azt, amilyen vagyok. Most is gyerek vagyok még, hiszen a színészet az számomra játék. Azt szeretném, hogy ez öreg koromra se változzon. Kezeljenek felnőttként, de belül maradjon meg a játékosságom. Az egyetemen ilyen és ehhez hasonló felismerésekhez vezettek minket. Arra késztettek, hogy a lelkünket dolgoztassuk meg, és igyekezzünk abból mindent kihozni. A legmélyebb bugyroktól, a legmagasztosabb szférákig mindent.
Az elején, amikor az életünkről kellett monológokat mondani, az nagyon jól ment, mert mindig is őszinte voltam. Ott kezdődtek a nehézségek, amikor megértettem, hogy nem elég valamit őszintén és átélve eljátszani, hanem azt meg is kell komponálni: színházilag is meg kell mutatni. Vidnyánszky Attila elsőtől kezdve megkomponálta a jeleneteit, és Csapó Attilának is nagyon jó ötletei voltak. Jó másfél évbe került, mire nekem is ráállt erre az agyam. Az első munka, amiben jót tudtam dolgozni, másodévben a Vízkereszt volt. Ez egy vígjáték, ami ráadásul a szerelemről szól, és az egész osztályt nagyon eltalálta. Shakespeare nagyon közel áll hozzám, egyszerre szabad és művészi, márpedig igazán jól játszani kitolt határokkal lehet. Beugrott, hogy színjátszón már csináltam Shakespeare-t, és hogy akkor még nem értettem, de már akkor is élveztem.
Persze megvolt, hogy ki kivel szeret, vagy ki kivel tud jobban dolgozni. Én az öt év alatt ezzel nem nagyon foglalkoztam, nem tudom ez hiba-e vagy éppen előny. Azzal dolgoztam, aki épp szembejött: egy kis összekötő elem voltam az osztályban. Soha nem voltam rosszban senkivel. A nagy egyéniségek között voltak feszültségek, ami nem azt jelenti, hogy én egy kis egyéniség vagyok, inkább azt, hogy mivel nagyon sok helyen éltem, megtanultam mindenféle emberhez idomulni. Ez lehet egy jó színészi képesség, és lehet egy rossz emberi tulajdonság is. Nekem külön meg kellett tanulnom, hogy kiálljak magamért, és hogy elfogadtassam magamat olyannak, amilyen vagyok. Zoltán Áron az, akivel mind a mai napig jól tudunk együtt dolgozni. Nagyon különbözünk, mégis jól megértjük egymást. Ő nagyon muzikális, nagyon precíz, feszesen dolgozik, én egy kicsit lazítottam rajta, ő pedig ráncba szedett engem. Mind a ketten kicsit lassabban értünk bele a munkák komolyságába. A hangunk is nagyon passzol egymáshoz, rájöttünk, hogy ha mi magunk zenélünk, az adhat valami pluszt a jelenetekhez. Emővel (Zsigmond Emőke – a szerk) és Katával (Back Kata – a szerk) is sokat dolgoztam, és mindig nagyon élveztem. Kata egy nagyon érzékeny lány, akinek az érzékenységéhez nem mindig tudtam jól idomulni, de szerettem vele megoldani a feladatokat. Ahogy az interjúban is mondta, hogyha ő kikészült, akkor nagyon nehezen tudott részt venni a munkában, és ilyenkor úgy éreztem, hogy az a feladatom, hogy én legyek ebben a társa. Nem sima jófejkedésből, hanem mert úgy éreztem, hogy nekünk segítenünk kell egymást. De nem akarok kihagyni senkit! Hasival (Vecsei Miklós) és Barnussal (Janka Barnabás) is voltak izgalmas jeleneteim, és nagyon szerettem Attila (Vidnyánszky Attila) támogatásával Andrejt játszani a Három nővérben. Minden osztálytársamtól tanultam valamit!
Volt egy Vadkacsa vizsgánk, Marton tanár úrral, ami nagyon leterhelte az osztályt. Egy harmincéves férfi középéletkori válságáról szól, meg a feleségével való viszonyáról, és a múlt bűneiről. Az osztály nagy része fiatal volt még hozzá, köztük én is. De tananyagnak nagyon jó volt, mert mély, amiben sokat lehetett fejlődni, még ha akkor nem is adott sikerélményt. Mindig értettem, hogy Marton tanár úr mit kér az instrukcióiban, és azt is tudtam, hogy én még nem jutottam el odáig. Látta rajtam, hogy értem, és volt türelme hozzám: újra és újra megerősített abban, hogy merre kell tartanom a szereppel. Ámbár ha majd harminc éves leszek, nagyon szeretném Hjalmart eljátszani, valószínűleg olyan alkat is leszek.
► Milyen volt a Diótörőn dolgozni?
A teljes interjú itt olvasható: http://7ora7.hu/hirek/beszelni-kell-egymashoz
