Május 25-én 15:00-kor gyülekeztünk a bécsi Messe Kongresszusi Központ A épülete előtt. Színészek, rendezők, dramaturgok és tanáraik vegyesen. Odabent Ariane Mnouchkine nagy sikerrel futó Les Naufragés du Fol Espoir című előadásának előkészületei zajlottak, és megadatott számunkra a lehetőség, hogy segítsünk a már edzett, összeszokott francia társulatnak a rendkívül eszköz és díszletigényes előadás felépítésében. Páran tartottunk a feladattól, hiszen bár tudtunk egy s mást az előadásról, a feldolgozott történetről és Mnouchkine-ról magáról, mégis idegenek voltunk itt több értelemben is. Felmerül a kérdés: hogy lehet beereszteni egy ilyen érzékeny és bonyolult produkcióba olyanokat, akik nem nevelkedtek együtt a társulattal, akik nem ismerik az előadás összes technikai részletét? Úgy éreztem magam, mint egy elefánt, aki arra vár, hogy beengedjék a porcelánboltba. A társulat helyében tartottam volna tőlünk.

A Messe A épületéről annyit érdemes tudni, hogy leginkább egy hatalmas vasbeton és acélszerkezetű hangárra hasonlít, melynek belső elosztása, terei tetszőlegesen alakíthatóak. A helyet Mnouchkine társulata teljesen belakta. A néző egy tágas fogadótérbe érkezett, ahol hat órától négy euró ellenében elfogyaszthatta a Mnouchkine védjegyévé vált előadás előtti koraesti vacsorát. Ezt a teret faládákból álló – az utazó előadás kofferei ezek? – majdnem a mennyezetig felérő fal és függöny választotta el az előadás központi terétől. Itt építették fel a hatalmas, fedett színpadot, illetve a körülbelül azzal megegyező alapterületű, lépcsőzetes nézőteret. A nézőteret egyébként jobboldalról egy néhány méteres folyosó választotta el a fehér csipkés függöny mögé rejtett öltözőktől – Mnouchkine ezeket szokásához híven a folyosón érkező közönség számára közszemlére tette.

Amikor mi megérkeztünk, akkor ezek a külső terek, így az öltözők is még üresen álltak. A színészek mind hátul, a színpad mellett sürögtek-forogtak. Az első bemutatkozások után – ezek roppant gyorsan zajlottak, ugyanis mint kiderült, az előkészületekkel ötven perc késésben voltak – pár perc telt el úgy, hogy a színművészetis hallgatók csöndesen feszengtek. Pontosabban ugráltak, ugyanis mint ahogy páran tartottunk is tőle, mindig pont a legrosszabb helyen álltunk, így a társulati tagok már nem csak az előző előadás eltakarítandó romjait kerülgették, hanem minket is. Tették ezt mindaddig, amíg nem jöttek rá, hogy valóban használhatnak bennünket. Egyikőjük először a markos, erős legényeket vitte el, egy másik adott az egyetlen két méter tizes dramaturgnak egy hátizsákos porszívót, én pedig azon kaptam magam, hogy az első némafilmes jelenetben használt mozgatható, lilás alapszínűre festett balusztrádról söprögetem a leginkább száraz jégkásához hasonlítható műhavat. Ez egyébként nem volt egyszerű feladat, ugyanis a fanyelű kefe, melyet a kezembe nyomtak, nem fért be a korlát minden kis hajlatába, a feladat így megfelelően összetettnek bizonyult –így dolgozhattam végre az Ügyért! Ez az eufória kitartott legalább öt percig. Aztán végeztem, és újra jött a feszült várakozás, a láthatatlan dramaturg- és színészkezek által cipelt festett hátterek kerülgetése.

Ezekből a festett hátterekből legalább huszonötöt sikerült össeszámolnom, de többet is használtak az előadás során. Minden kis alkatrésznek megvolt a maga helye a színpad körüli térben – fehér szigszalaggal jelölték a hátterek helyét, így külön helye volt a lovaskocsinak és a hatalmas hajóorrnak is. A kellékekről nem is beszélve: számtalan apró alkatrész gyűlt össze hátul vállfákon, polcokon, dobozokban azért, hogy létrejöhessen ez az elképesztően összetett, első ránézésre szinte megvalósíthatatlannak tűnő előadás.

A döbbenetes az volt, ahogy a színészek közlekedtek ebben a kusza, bonyolult térben: mintha becsukott szemmel is tudnák, melyik háttérelem hol áll, melyik zugban található még egy seprű, hova keveredett az alacsony kis medence, melyben majd a maketthajó úszkálhat később. Mindenki tudta, hogy mi a dolga. Muszáj volt tudniuk, mert a színészek feleltek szinte mindenért az előadás során, nekik kellett a technikai feladatok nagyobbik részét elvégezniük. Mint egy olajozott gépezet, úgy dolgoztak, látszott a sokéves rutin. Nem csoda, hisz egy több, mint kétszázötven előadásból álló világkörüli turnéval a hátuk mögött szinte eggyé váltak a produkcióval.

Korábban csak olvastam és hallottam arról, hogy mennyire mély és erős kötelékek fűzik össze Mnouchkine társulatának tagjait. A társulat úgy működik akár egy családi közösség – együtt utazzák körbe a világot, együtt hozzák létre az előadást, sőt, az előadás előtti vacsorát is közösen költik el. Otthonosan mozognak a színpad deszkáin, több értelemben is – ez pedig mind a játékukon, mint az előkészületeiken meglátszott. Szinte szavak nélkül kommunikáltak, olyan hatást keltve, mintha egy láthatlan erő, egy közös tudat vezérelné őket. Pár pillanat erejéig, de mi is részei lehettünk ennek az összhangnak, ugyanis a hógép helyreállítás volt a következő közös feladatunk. Nem szabad itt valamilyen komoly, elektronikus-motoros szerkezetre gondolnunk, hanem egy két méterszer negyven centis, hatalmas szitára, amire a korábban a balusztrádról ismerős műhó került, melyet – idézem az instrukciót – „kis hegyekbe” kellett rendeznünk. A hógépet utána a társulat tagjai felemelték a magasba, és az előadás során úgy hozták működésbe, hogy kötelekkel hol az egyik, hol a másik irányba lendítették – így szó szerint szitált a hó.

Mikor már teljesen csupasz és hómentes volt a színpad, leültettek minket a nézőtéren – és figyelhettük, ahogy a társulat szokásos előadás előtti nyújtógyakorlatait végzi. Összetett, megfelelően fájdalmas gyakorlatoknak tűntek dramaturg szemmel, és meglepően hosszú ideig végezték őket. Utána átmentek a színpad mögötti térbe, ahol önkiszolgáló vacsora várta őket – és minket. Sokféle zöldség, tojásrántottás csirke és fűszerezett sárgaborsó főzelék – ezzel hangoltak a színészek az esti előadásra. Maga Mnouchkine is felbukkant, hogy körülnézzen, minden rendben van-e. Ekkor vált valóban világossá a számomra, hogy ez egy valódi közösség, ahol a magánélet és a színház szokatlanul összemosódó fogalmak, az egyik nem választódik el úgy a másiktól, mint például egy magyarországi kőszínházban. Mnouchkine színészeinek nem csak a színpadon kell ügyelniük egymásra, hanem azon kívül is. Egy vándortársulatot képeznek valóban.

Mert amikor este elkezdődött az előadás, akkor ők nem csak mint kollégák adták kézről kézre a színpadon a díszletelemeket, a kellékeket, hanem mint olyan emberek, akik életük nagyobbik részét együtt töltik. Jól ismerik egymást, egy család tagjai, közös pont életükben Mnouchkine maga, aki összeverbuválta őket és járja velük a nagyvilágot, színházat csinál. Ez a közösség erős, ezért voltak fölöslegesek a félelmeink korábban, hogy megzavarhatjuk őket jelenlétünkkel. Sőt, bevontak minket ebbe a különleges világba – nem csak seprűt, hanem néhány fontos tanulságot is átadva ezzel. Mert amikor megláttam az általam letakarított balusztrádot a színpad közepén, még ha csak öt-hat percig használták is, mégis olyan érzésem támadt, hogy részese voltam az esti előadásnak.

Mnouchkine egy márka, egy különös és termékeny modell és világnézet huszadik századi továbbvivője. Kérdés, hogy mit tudunk tanulni tőle – a vándortársulatok működése, a színházért leélt élet mennyiben lehetséges választás ma, a huszonegyedik század elején? Mert bár részesei voltunk ennek a világnak, és lenyűgözött minket az előadás-forgatag, melyet a társulat létrehozott a színpadon, valahogy az egész olyan távolinak tűnt mégis. Talán a tematika, a bevallottan politikai cél és elv az okai ennek – az ilyen ideákra talán érzéketlenebb a tévén és Internet nevelkedett fiatalság. Mindenesetre egy különös világba nyerhettünk bepillantást május 25-én. És amit kaptunk a társulat tagjaitól, azon érdemes gondolkodnunk.