Nemzeti ünnepünk, március 15. alkalmából Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere miniszteri művészeti kitüntetéseket ítélt oda. A díjat kiérdemlők közt – s erre Egyetemünk nagyon büszke – több olyan művész is található, aki a megújuló Színház- és Filmművészeti Egyetem meghatározó oktatója. Mint Sára Balázs, Hábermann Jenő, Homonnay Zsolt és Fabók Mancsi.

Fabók Mariannt már gyerekkorában elbűvölte a színház, majd lassan a báb műfajához szelídült. Meczner János és Vidnyánszky Attila munkásságát nagyra becsüli, részben ezért is vállalt oktatói feladatot a megújult Színház-és Filmművészeti Egyetemen. Szerinte nehéz helyzet alakult ki a szakmában az oktatás körül, ennek ellenére tanítani akar, mert hiszi, hogy a nem keresett, de minduntalan visszaköszönő helyzetekkel dolga van. A művésznővel Jámbor-Miniska Zsejke beszélgetett a Magyar Hírlapban.

Emlékszik a nagy találkozásra, amikor elvarázsolta a bábművészet titokzatos világa?

Maga a színház vonz és bűvöl el gyerekkorom óta. Talán az első igazán mély nyomot hagyó élményem, amikor diákszínjátszós koromban tanárom, Farkas Ágnes elvitt a Vígszínházba, ahol a litván Eimuntas Nekrosius Hamlet-előadása vendégszerepelt. Már önmagában az is elpirította az arcomat, hogy Törőcsik Mari nem messze tőlünk foglalt helyet a nézőtéren, de a csodálatos rendezést látva végérvényesen elmélyült bennem a vágy, hogy színész legyek.

A báb műfajához lassabban kellett szelídüljek. Észrevétlenebbül költözött belém a szeretete. Hogy egyáltalán a báb felé fordítottam az érdeklődésemet, az remek mestereimnek köszönhető, Szívós Karcsinak, Török Áginak, majd az egyetemi években Meczner Jánosnak, Csizmadia Tibornak, Nánay Istvánnak és Lénárt Andrásnak.

A külföldi fesztiválokon való tapasztalások, s az ő szelíd vezető kezük kellett ahhoz, hogy felismerjem: igazán ebben a műfajban, ebben a színházi kifejezésmódban tudok kiteljesedni. Ezért vettem a bátorságot, hogy hat év Miskolci Nemzeti Színházban töltött színész­évem után odahagyjam a társulatos létezést, és megalapítsam Fabók Mancsi Bábszínházát.

A bábokról sokan asszociálnak kedves kis zoknifigurákra és arra, hogy gyerekeknek játszanak, pedig bármilyen témához hozzá lehet nyúlni a bábokon keresztül. Övezik még sztereotípiák ezt a művészeti ágat, vagy mára leomlottak a falak?

A falak már málladoznak, de még sajnos állnak. A báb műfajnak a felnőtt közönségréteghez találása rögös út. De nevezzük inkább visszatalálásnak, hiszen a színház legősibb formái bábokon keresztül nyilvánultak meg. S ezek a színházi előadások szakrális események voltak, amelyeken elsősorban felnőttek vettek részt. Mégis a mai közfelfogásban a báb műfajt szorosan hozzákötik a gyermekszínház fogalmához.

Persze nem érzem ezt bajnak, hiszen a játék legnagyobb mesterei a gyermekek, s előttük játszani megtisztelő feladat. De úgy érzem, a bábos felfogás, gondolkodás és a bábok, maszkok adta határtalan lehetőségek megtermékenyíthetnék a színházi életet. Ezért is örülök, hogy egyre több kiváló, felnőtteknek szóló bábelőadás születik szerte az országban.

És megtisztelő, egyben nagy jelentőségű dolognak tartom azt, hogy két budapesti színház műsorára tűzte felnőtteknek szóló legutóbbi bábbemutatóinkat: Azért a kis bolondságért… című pajzán játékunkat a Bethlen Téri Színház, s Mikszáth Kálmán A fekete kakas című novellája nyomán született előadásunkat pedig a Nemzeti Színház. Így talán egyre szélesebb körben ismeri majd meg a műfajt a felnőtt színházba járó réteg, mihelyst a színházak újra megnyithatják a kapuikat.

Milyen tulajdonságokkal kell rendelkezzen a művész, hogy valóban életre tudja kelteni a tárgyakat?

Szerintem egy jó színész minden képességét bírni kell. De talán még sokkal nagyobb koncentráció és fokozott alázat szükséges ahhoz, hogy egy élettelen tárgy, egy báb igazán megelevenedjen a kezeink között. És rengeteg gyakorlás. Természetesen csak a magam munkáiból tudok kiindulni. Az előadásokban én a saját magam által mozgatott bábokkal lépek kapcsolatba, ezért a legtöbbször úgy kell életben tartanom a figurát, hogy közben látszólag nem is figyelek rá, nem is nézem.

A végszavakat saját magamnak adom, s ezért három négy replikával előrébb kell járnom az agyamban, hogy a megfelelő ritmusváltást megteremtsem, a szereplők különböző lelkiállapotát gyors egymásutánban váltogatni tudjam. Ezt improvizálni képtelenség. A jelenetet pillanatról pillanatra fel kell építeni, s ki kell gyakorolni. Ha a felépített rendszer biztonságossá válik, akkor azért adódik a korlátok közt szabadság is. Ez az én egyszemélyes utam.

De szívem csücske ennek az útnak épp az ellenkezője is, amikor egyetlen figurát több ember teremt meg. Amikor egy báb minden tagja más és más bábos kezében van. Csodálatos érzés, amikor akár kilenc ember elmélyült koncentrációjának és egymásra hangolódásának köszönhetően egy ilyen bábfigura megelevenedik.

A bábok elkészítése mennyire kerül össz­hangba az előadó elképzeléseivel?

Általában úgy dolgozunk, hogy az előadásról szőtt álmainkat, elképzeléseinket megosztjuk az előadás tervezőjével. Díszletelképzelésünket, a bábok megjelenésének stílusát és egyebeket. Ezután kapunk egy impulzust a tervezőtől, aki a mi alapötletünket sokkal izgalmasabb lehetőségekkel tárja elénk, s mi elkezdhetjük kidolgozni a jelenetek részleteit. Az elképzelések így szépen egymáshoz simulhatnak, egymást segíthetik.

Az egyedi stílusában bemutatott egyszemélyes bábjáték afféle művészi védjegye lett. Mi vonzotta ebbe az irányba, milyen lehetőségek rejlenek a műfajban?

Vonzott az a fajta alkotófolyamat, ahol a darab kiválasztásától a rendezői koncepció megálmodásán át a színészi játékig szinte minden az én vállamat nyomja. Talán szerettem volna a határaimat feszegetni. Élveztem a kint is vagyok, bent is vagyok játékát. Szerettem a közönséget megszólítani, közös játékra invitálni. Azt pedig, hogy Keresztes Nagy Árpáddal, férjemmel összetalálkozhattunk, s az ő élő népzenei kíséretével kiegészülhettek a színházi előadások, az élet legnagyobb ajándékának tekintem. Nem beszélve arról, hogy az immár két játszó – férfi és nő – egymással évődő, egymást csipkedő kettőse megfűszerezhette az előadásokat.

Mennyire fontos a mester és tanítvány kapcsolat, a tudás, az instrukciók átörökítése ebben a művészeti ágban?

Szerintem minden szakma megmaradásának záloga a tudás továbbadása. Hála Istennek, nekem hosszú tanulófolyamat jutott: három év a Kolibri Színház stúdiójában, aztán négy év a Színművészeti Egyetemen. Szakmai gyakorlatomat a nürnbergi Theater Salz+Pfeffernél tölthettem.

De az iskolapadokat elhagyva, pályám kezdetén a Miskolci Nemzeti Színházban szolgált hat esztendő is formált. Nem szűnünk meg soha tanulni. Csodálatos és nem várt ajándéknak tekintem azt is, hogy A fekete kakas bemutatója kapcsán megismerkedhettünk Vidnyánszky Attilával, s az elmúlt nyáron dolgozhattunk is együtt. Az ő színháza már korábban is lenyűgözött, de a júniusi próbafolyamatot végigélve biztos vagyok benne, hogy személyében újabb mestert küldött nekem az élet.

Mikor merült fel, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanítson, és miért fogadta el a felkérést?

Még az előző szemeszterben kért fel volt osztályfőnököm, Meczner János, hogy tanítsak a bábszínész osztályban. Évek óta ösztönzött, hogy próbáljam ki magam az egyetemen oktatóként, de általában kibújtam a feladat alól, mert nem éreztem, hogy van már elég tudás a tarisznyámban, amit továbbadhatnék. Ezúttal viszont rászántam magamat, mert nagyon megtisztelő dolgok értek.

Az egyik bábrendező hallgató, Hanna, engem választott mentorának, s így részt vett A fekete kakas próbafolyamatán. Nagyon jólesett a jelenléte, és igazán sokat segített a főpróbahét véghajrájában. Az ő közvetítésével aztán a bábrendező szakos diákok s az egész bábszínész osztály megnézte az elkészült előadást. Szinte szóhoz sem jutottam. Meczner tanár úr tolmácsolta, hogy a hallgatók nagyon nyitottak lennének a kurzusra, így elvállaltam a tanítást.

Mikor Vidnyánszky Attila felkért, hogy továbbra is maradjak az egyetemen, szintén haboztam, mert nagyon nehéz helyzet alakult ki a szakmában az oktatás körül. Végül azért nem menekültem el a világ legtávolabbi pontjára a feladat elől, mert eddigi életem során kiderült, hogy az általam nem keresett, de minduntalan visszaköszönő helyzetekkel dolgom van.

Ha most nem vállalom, lehet, hogy egy még nehezebb helyzetben kell a végére járnom, mit tartogat számomra a tanítás feladata. S nem utolsósorban az is e felé a döntés felé sodort, hogy végtelenül megtisztelt ennek a két, általam nagyra becsült színházi embernek, Meczner Jánosnak és Vidnyánszky Attilának a bizalma.

Körvonalazódik már, hogy mire számíthatnak a hallgatók?

Február első napjaiban pótlásra került a tavalyi szemeszterben a koronavírus-helyzet miatt elmaradt kurzus, s nagyon szép tapasztalatok értek a bábszínész hallgatók körében. Igazán jó érzés volt találkozni a fia­talokkal. Az ő lendületük, energiáik kicsit felidézték bennem egykori egyetemista önmagamat. Azt hiszem, nemcsak a tanárok gyakorolnak hatást a diákokra, hanem fordítva is.

Éppúgy, ahogyan a színházi előadások alkalmával sem kizárólag a játszók hatnak a nézőkre… Számomra az a legfontosabb, hogy tanárként segítségére tudjak lenni a fia­tal útkereső, szárnyukat bontogató alkotóknak. Azokat a tapasztalatokat szeretném átadni nekik, amiket az elmúlt két évtizedben szereztem, amikor igazán elmélyültem ebben az egyszemélyes bábjátékosi formában.

Az ön művészetében nincs politika, aki megnézi az előadásait, láthatja, hogy mindenkinek szólnak. Hogyan hat a szakmára, hogy az utánpótlás-nevelés a közbeszédben ilyen nagy mértékben átpolitizálódott?

Azt hiszem, hogy a kialakult helyzet mindenki számára nagyon nehéz. Sok az indulat és a seb. Én magam nem karddal a kezemben születtem, nem szeretem a harcot s a tiszteletlen bántásokat. Erősen reménykedem, hogy előbb- utóbb ismét béke lesz a szakmában s a közbeszédben egyaránt. A személyes szakmai kapcsolataimban tiszteletteljes s nem kevés esetben szeretetteljes viszonyt ápolok. Csak így tudom elképzelni a közös munkát. Aminek figyelmet, energiát szentelünk, annak erőt adunk.

Én igyekszem hát az alkotásra koncentrálni. S igen, az előadásokat soha semmilyen körülmények között nem szennyezem be aktuálpolitikai megnyilvánulásokkal. Az én felfogásomban a művészetnek az emberi lélekben lakozó jóságot és a szeretetre való képességet kell előhívogatnia. Még ha az alkotás meg is mutatja akár a legsötétebb árnyékokat, muszáj a fénysugarat is láttatnia. A színházi előadás szerintem éppen ezért soha nem ítélkezhet.

Fotó: Magyar Hírlap/Hegedűs Róbert