Október 17-én Maurice Maeterlinck: A kék madár című darabját Tárnoki Márk – Jákfalvi Magdolna ötödéves prózai színművész osztálya mutatta be Lackfi János fordításában, Forgács Péter rendezésében.

Az előadásról Forgács Péterrel beszélgettünk.

Miért a Kék madárra esett a választás?
Mikor februárban elkezdtük a munkát, már nagyjából túl voltunk a covidon, de a színházi élet rettentő zavaros volt. Sokáig nem is láttuk pontosan, hogy az osztályból kikkel lehet majd dolgozni. Egyszer az a hír jött, hogy valakinek új próbaidőszaka kezdődik, aztán kiderült, hogy mégsem. Forgatások, bemutatók tolódtak erre-arra. Így anyagot sem lehetett választani. Viszont amíg arra vártunk, hogy összeálljon a csapat, elkezdtünk darabokat olvasni. Három darabot hoztam magammal: a Kurázsi mamát az akkor kezdődő háború miatt, a Danton halálát a komoly intellektuális kihívás miatt, és a Kék madarat, mondván izgalmasnak tűnik, ha nem mesejátékot látunk benne. Egyik darabot sem rendeztem még, ezért tudtam, hogy bármelyikre is esik a választás, az nekem is nagy feladat lesz. Hogy én sem tudom a a megoldást és a válaszokat.

Az eredeti szöveg roppant hosszú. Húztatok belőle?
Természetesen, ebben a felállásban nem is lehetett volna másképp, hiszen kilenc hallgató játssza, az eredeti szövegben pedig vagy ötven szereplő van.

A húzásokban részt vettek a hallgatók is?
Nem, ez nem volt feladat, alapvetően én tettem húzási javaslatokat a próbák során, de sokszor ők is jól ráéreztek, hogy minek kell maradnia, és mi az, ami csak bőbeszédűség.

Az élet titkait meglátni, az idővel felvenni a harcot nem könnyű feladat, de erről is szól a darab. Hogyan birkóztak meg vele a fiatalok?
A világ titkainak keresésével és megértésével meglepően jól boldogultak. Ami viszont mindannyiunknak nehézséget okozott, az az, hogy ez a szöveg nem igazán dramatikus. Mai szemmel dagályos, túlbeszéltnek tűnő, szimbolikus szövegről van szó, aminek nem szándéka, hogy az alakokat beszédükön keresztül jellemezze, mint például a nagy realisták. Maeterlinck világában a Fa vagy a Tündér ugyanúgy beszél, mint a szegény favágó gyerekei. Ez a darab egy szimbolista freskó, melyben a bánat vagy a szerelem extázisa ugyanazokkal a szecessziós vonalakkal van megrajzolva.

Ha jól értem, minden egy tőről fakad… nem tudunk másképp megszólalni, mint egyként.
Igen, erről van szó.

Az előadás rendhagyó abban az értelemben, hogy nem egy, hanem sok helyszínen játszódik.
Maeterlinck, a szerző minden egyes felvonás minden egyes helyszínéhez hosszadalmas, tömény leírást ad. Sokszor olyanokat, amiket az akkori színpadtechnika egészen biztos, hogy nem tudott teljesíteni. Filmszerűen elképzelt kastélyok, márvány és alabástrom oszlopcsarnokok, áttetszően ragyogó drágakövek alkotják az Éjszaka Palotáját, a Boldogságok kertjét vagy éppen a Jövő Birodalmát – világos, hogy egy másik dimenzióban vagyunk és világos, hogy emellett nem lehet elmenni. Ekkor jött az ötlet, hogy a Kék Madár keresését, magát a vándorlást fizikailag is jelenítsük meg az Egyetem épületén belül vándorolva a nézőkkel együtt. Az egyforma termek más-más hangulatúvá alakíthatóak, és vannak másfajta terek is: folyosók, lépcsők, zugok. Ezt követően hasított belénk a felismerés, hogy itt van mellettünk az Uránia patinás épülete. Mintha Maeterlinck nem evilági aranypalotája lenne. Miért ne lehetne átmenni oda is? Számtalan változatos, ugyancsak töményen díszített tér, ami tökéletes helyszín a nézőkkel folytatandó vándorlásra. Az előadás így az Egyetemen kezdődik, onnan követjük a szereplőket az Uránia mozi épületébe, s a végén visszatérünk oda, ahol kezdtük, az egyetlen evilági helyszínre, az Egyetem Hevesi termébe.

Két előadás már lement. Milyen volt a fogadtatása?
Nehéz erre válaszolni – várom a szép csendeket, azokból próbálok következtetni a nézői figyelem milyenségére. Én a nyolcvanas években kezdtem az Ódry színpadra járni, akkor még csak nézőként. Kézzel fogható volt a hangulat, az itt most igazán történik valami hangulata. Evidensen nézték egymás munkáját a hallgatók, evidensen nézték egymás tanítványait a tanárok. Hátborzongató volt az Ódry nézőterén dobogó többszáz láb robaja. A Színház- és Filmművészeti Egyetem egyszersmind színház is, a magyar színházi palettán az egyik legsokszínűbb, legizgalmasabb színház. Nem is az a fontos, hogy jobb vagy rosszabb előadások születnek, hanem az, hogy ezek mindenképpen valamilyenek, mert ambícióval, bátorsággal, és frissességgel teli fiatal és tehetséges hallgatók hozzák őket létre. Érdemes rájuk figyelni.

Az előadásról részletesen itt olvashat.

B. Török Fruzsina

Fotó: Kuttner Ádám