Irene Vecchia bábművész Lénárt András meghívására érkezett Nápolyból az SZFE-re, a másodéves bábszínművész osztályhoz workshopot tartani. Irene Vecchiaval beszélgettünk.

Irene Vecchia 2000-ben kezdte meg a művészi útját, amikor találkozott a nápolyi Guarattelle mestereinek Pulcinella alakjával. Pulcinellát Silvio Fiorillo 1620-ban vezette be a commedia dell’arte-ba, s gyorsan a nápolyi bábjátékok alapkarakterévé vált.  Pulcinella megtestesíti a nápolyi plebs-t, a legegyszerűbb embert, aki az utolsó helyet foglalja el a társadalmi skálán, az ember, aki bár tisztában van problémáival, mindig mosolyogva jön ki belőlük. Pulcinella olyan karaktert képvisel, aki megszerezte a népi és paraszti világ összes szimbólumát és jelentését, és az olasz színházak minden jelenetébe és azon túl is a nápolyi gesztuskód mozgásaival, gesztusaival, akrobatikáival, tipikus táncaival és rituáléival teli repertoárt hozott.

Dualista karakter: vagy az ostobát játssza, bár nagyon is tisztában van a helyzettel, vagy úgy tesz, mintha ő lenne a legintelligensebb és legkompetensebb, annak ellenére, hogy szánalmasan tudatlan.  Szüntelenül próbál állomáshelye fölé emelkedni, bár nem szándékozik érte dolgozni. Ő egy társadalmi kaméleon, aki megpróbálja elérni, hogy az alatta lévők nagyra értékeljék, de biztosan megnyugtatja a hatalmi pozícióban lévőket. Pulcinella záró mondata így hangzik: “Mindennek Fejedelme vagyok, föld és fő. Kivéve közönségemet, amelynek hű szolgája maradok.” Mivel azonban világa gyakran szolga, nincs valódi befektetése ura társadalmi-politikai világának megőrzésébe. Mindig a győztes oldalán áll, bár ezt gyakran csak a győzelem után dönti el. Nem számít a kezdeti szándéka, Pulcinellának mindig sikerül nyernie. Ha valami rosszul végződik, egy másik dolog sikeres. Ha bizonyos értelemben kiteszik, akkor egy másikban jutalmazzák.  Ez a gyakran véletlen diadal a normális. Pulcinella másik fontos jellemzője, hogy semmitől sem fél. Nem aggódik a következmények miatt, mert bármi történjék is, győzedelmeskedni fog. Azt mondják, azért olyan csodálatos nézni, mert azt teszi, amit a közönség tagjai tennének, ha nem félnének a következményektől.

Irene Vecchia rögtön megértette, hogy Pulcinella karaktere élete végéig elkíséri, így tanulmányokba kezdett. Megtanulta a Pulcinella bábhagyomány értelmét és mély gyökereit, és megkezdte a báb színészképzését. 2010 októberében diplomázott szcenográfia és kellékek szakon a nápolyi Fine Art Accademy-n. Pulcinella kesztyűt viselve előadásait a nápolyi utcákon és társadalmi kontextusban, valamint nemzetközi színházi fesztiválokon mutatja be. Mindamellett, hogy maga faragja bábjait és építi standjait, folyamatosan kutatja Pulcinella hagyományos történeteit is, s így bábjátékát állandóan fejleszti.

Pulcinella karakteréről és a bábművészet jövőjéről Irene Vecchiát kérdeztük.

Mik az első emlékeid a bábozással kapcsolatban?

Emlékszem, hogy 5 éves koromban egy nagy dobozból egy kartonfülkét készítettem egy bábelőadáshoz, amit később néhány filccel rajzot képpel egészítettem ki és egy belső szobát ábrázoltam fel kandallóval, valamint egy külső kertet is csináltam hozzá. Ezek voltak a díszletei annak a bábelőadásnak, amelyet nem sokkal később édesapámtól kapott kutyabábbal és majom bábbal rendeztem meg. Egy este a tábortűz körül, 13 éves koromban, bemutattam egy történetet minden jelenlévőnek, néhány marionett bábuval, amelyeket egy fából készült nyársból, polisztirol golyókból és ruhadarabokból készítettem.

Majd 18 évesen jött az áttörés, ekkor találkoztam Pulcinella bábszínházával.

Miért fontos a számodra, hogy Pulcinellat életben tartsd?

A Pulcinella azért él, mert szükségünk van rá. Míg a társadalomak nem lesznek  probléma mentesek, szükségünk lesz Pulcinellára, mert nevetve segít minket életben tartani. Hogy tudjunk nevetni a  bolondságunkon, az eltévedéseinken, a kapkodásunkon, a dogmatizmusunkon, a ravaszságunkon. Úgy gondolom, hogy Pulcinella életben tartása a mi művészi kísérletünk arra, hogy újra éljük az életben maradással járó problémákat.

Mi a bábok szerepe a 21. században?

Életben tartani az embereket, mint születéskor. Lehetőséget teremteni a találkozásra, ahol az emberek szellemi együttműködésére és a bábok tulajdonságainak bemutatására ad lehetőséget a bábszínház.

Mi a jövője a babázásnak?

Mindenhol jó minőségű bábokat látok, iskolákban, parkokban, nagy színházakban, utcákon, egyetemeken, tengerparton, kórházakban. Szeretném, ha az emberek bábokkal, botokkal harcolnának ahelyett, hogy bombákkal vívnák a háborút. De legfőképp azt szeretném,  ha a gyerekek saját bábukat készítenének a játékhoz, ahelyett, hogy a virtuális valóságot kergetnék. Nekem nem nehéz ezt elképzelni, bízom benne, hogy valóra válhat!

Hegedüs Kata, B. Török Fruzsina