Vidnyánszky Attila másodéves színházrendező szakos növendéke Korda Bonifác Csehov Sirály című drámáját választotta vizsgaelőadásának. A vizsga után beszélgettünk hallgatónkkal.

Csehov a drámai forma nagy megújítója volt. Voltaképpen novelláit vitte színpadra, a szürke, aggasztó, érthetetlen valóságot, a leheletfinom bánatot és elvágyakozást, de közben megteremtette a cselekmény nélküli, a “drámaiatlan drámát”, a “semmi” drámai törvényeit, a lírával és iróniával kevert tragédiát. A hagyományokkal gyökeresen szakító, új típusú drámái sorában első volt a Sirály.

Az író természetesen tisztában volt a születő mű újszerűségével: „…sokat vétek a színpad törvényeivel szemben… vagy: „Forte kezdtem és pianisszimóval végeztem, a színpadi művészet minden szabályával szemben. Kisregény lett belőle.” – írta leveleiben.

Csehov összes művében tetten érhető az író mély emberismerete és utánozhatatlan humora. A Sirályban mindenki olyasvalakibe szerelmes, aki nem viszonozza az érzéseit. Mindenki nyomorult, cipeli magában a viszonzatlan szerelmet, a meg nem értettséget és a magányt. Mindenki kicsinyes, nevetségesen önző és kizárólag saját magával van elfoglalva.  Az emberek elbeszélnek egymás mellett, miközben vágyakoznak a boldogságra és a szakmai elismerésre.

A darabba az önéletrajzi elemeken kívül néhány közeli ismerősének sorsát is beleszőtte. Például a híres tájképfestő, Levitan öngyilkossági kísérlete alapul szolgált Trepljov alakjának megformálásához; Nyina és Trigorin viszonyát részben L. Sz. Mizinova és a vele Párizsba elutazó, majd őt elhagyó nős író, I. N. Potapenko szerelmi története ihlette. Lika vonzódása magához Csehovhoz bizonyos mértékig a darabbéli Mása szerelmében kapott hangot.

Miért volt fontos neked a Sirály, s milyen szálat választottál a vizsgához, amit szerettél volna megfogalmazni a te nyelveden?

Csehovtól bármit is választani mindig kihívás, amire ebben az évben szerettem volna vállalkozni. Realista drámából kellett színpadra állítanunk egy jelenetet, így ennek a kitételnek lényegében megfelelt, bár szerintem ez a darab kilép a realizmus szigorú keretrendszeréből. Emellett igazán közel áll hozzám ez az alkotás, régóta szerettem volna foglalkozni vele mélyrehatóbban, így esett rá a választásom. Szerettem volna egy olyan szálat találni a darabban, ami ilyen fiatalon is érinthet már valakit, így a megfelelési kényszer lett az irányadó témánk. Kibogozhatatlan sokszor, hogy mi emberek, mi mindennek és mindenkinek akarunk megfelelni egyszerre, és ez Csehov drámájában kristálytisztán tetten érhető. Az egyetlen Trigorin, aki tudja magát függetleníteni ettől a gyötrelemtől, és pont ezért vált ki vonzalmat vagy épp féltékenységgel vegyes ellenszenvet mindenkiből. Míg a többieket agyonnyomja a megfelelési kényszer, addig Trigorin tisztában van önmagával, de persze ő is boldogtalan, csak az ő nyomora a kiégettségben keresendő.

Mit gondolsz, miért problémás az emberek megfelelési kényszere?

Azért nagy probléma ez, mert a megfelelési kényszer belső konfliktusokat szül. Félretéve azt, akik vagyunk, mások elvárásaihoz szeretnénk igazodni, mi pedig elveszünk. Ezt addig a pontig lehet csinálni, míg egyszer azon kapjuk magunkat, hogy eltűntünk a saját életünkből. Ezt a bizonyos belső konfliktust valahogy fel kell oldani ideje korán. Trepljov erre képtelen, és ez a halálához vezet, de persze a képlet nem ennyire egyszerű, sem a drámában, sem az életben. Magunkkal megbékélni az élet igazi nagy emberi feladatai közé tartozik.

Mi az, amit a Csehov hősei elhalasztanak?

Pont azért húsbavágó az a jelenetsor, amit a vizsgára kiválasztottam, mert alakjaink más-más életfázisban vannak, s mégis, egyikük sincs közelebb a megoldáshoz, mint a másik. A megoldást én sem tudom még természetesen. Ugyanakkor egy dolgot kipróbálnék, amit a csehovi hősök nem tettek: elvonulni kicsit. Hagyni magam nem látszani. A művészek óhatatlanul leginkább kifelé élnek, ugyanakkor nem árt néha visszalépni. A Sirály művészekről szól, megtalálhatjuk bennük magunkat alkotóként. A tetszeni vágyás művészbetegség. A szereplőink pont azt halasztják el, hogy maguknak tetszenek mások helyett.

Milyen jelenetsort választottál a drámából?

Lényegében az egész harmadik felvonást megcsináltuk, azzal a dramaturgiai változtatással, hogy bizonyos szereplők fizikailag nem jelennek meg. Természetesen azt is tudtuk, hogy a hősök életkorát nincs esélyünk tökéletesen ábrázolni, hiszen nem elvárható egy húszéves színésznőtől, hogy egy ötvenéves nő lélektanát és tapasztalatát tökéletesen ábrázolni tudja. Arra viszont kifejezetten törekedtünk, hogy alakjainkat a lehető legjobban megértsük. Vendégszövegekkel és zenei etűdökkel próbáltam még jobban érthetővé tenni egy-egy karaktert, megpróbáltunk belső világokat ábrázolni.

Kikkel dolgoztál?

A másodéves prózai színész osztály hallgatóival.

Mennyi időtök volt a próbafolyamatra, s mennyi időt töltöttetek csak az elemzőpróbákkal?

Sokat elemeztünk, de talán nem is ez a megfelelő szó. Igyekeztünk minél közelebb kerülni a karakterekhez, meg akartuk őket érteni. Háttértörténeteket hoztunk létre számukra, amik nem derülnek ki a szövegből, megalkottuk a mozgásvilágukat. A végére már azt is tudtuk, mi a kedvenc italuk, milyen cipőt hordanak, vagy milyen tárgyakhoz kötődnek érzelmileg, és miért. Ezt tekintettem a legfontosabb felkészülési folyamatnak, és ez le sem zárul az előadásig. Néha teljes életek zajlanak le egy-egy színészben pár óra alatt, erre felkészülni egy hónap nem elegendő, és mi pontosan ennyit próbáltunk. Igyekeztük kihozni belőle a legtöbbet.

Korban hova helyeztétek a darabot?

Nem szerettük volna egy időpillanatba sem elhelyezni, megpróbáltuk időtlennek kezelni a történetet. A zenék, amiket különböző korokból (Bachtól egészen a 21. század Woodkid Iron-jáig) válogattunk ki, eleve valamiféle absztrakt időbe tették a történetet. De a vendégszövegekre is az jellemző, mint a zenékre. Pilinszkytől Brechtől és Szép Ernőtől hangoztak el szövegek, de a lényeg nem is az időkezelés volt, hanem az, hogy minél átfogóbb képet rajzoljunk a szereplőkről.

Nem volt félő, hogy a sok különböző korból származó zenék és szövegek megzavarják majd a nézőt?

Azt hiszem, hogy magát a zavart elkerültük. Ugyanakkor megfogalmazódott olyan kritika is a zenei betétekkel kapcsolatban, hogy átestünk a ló túloldalára. Ezt magam is éreztem. Falazni semmiképpen nem szeretnék magamnak, csak annyit tudok, hogy ezt ki kellett próbálni. „Fülnehéz” ember vagyok. Fontos tanulási folyamatban vagyunk, ami egy igen érzékeny időszak, van, ami jobban sikerül, és van, ami kevésbé. Nyílt vizsgát rendezni, vagy akár nyilvános interjút adni egyfelől nagy lehetőség másodévesen, másrészt kitettség. Azt hiszem, az ezzel járó megfelelési kényszert megelőzendő jobb tisztában lenni azzal, hogy még nem kell kész lennünk.

B. Török Fruzsina