2023. február 3-án a Sajtóházban adták át a MÚOSZ Film- és Tévékritikus Szakosztályának és a Magyar Filmművészek Szövetsége Filmkritikus Szakosztályának díjait.

Koltai Lajos növendéke Szelestey Bianka másodéves filmrendező MA-s szakos hallgatónk nyerte el a legjobb kisjátékfilm díját. A forgatókönyv megszületéséről, a téma személyességéről és a forgatási élményekről Szelestey Biankával beszélgettünk.

Nemcsak rendezted a Pragma című filmet, hanem a forgatókönyvet is te írtad. A film az anya-lánya kapcsolatról, a transzgenerációs terhekről, traumák örökléséről szól, s a kérdésről, hogy mit lehet ezekkel az örökségekkel kezdeni és mit tehet a szülő, illetve a gyerek, ha megakad a kommunikáció köztük. Miért pont egy ilyen történet foglalkoztatott téged?

A téma, személyes érintettséggel bír, ahogyan az eddigi két munkámban is. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy csak személyes történetekkel szeretek dolgozni, szerintem minden témával relevánsan lehet foglalkozni, amit az alkotó elég alaposan megismer, kikutat…. Magát a transzgenerációs témát szerintem azért fontos reprezentálni, mert egyszerűen ideje tudatosabban tekintenünk a felelősségre, ami abban áll, hogy eldönthetjük, tovább adogatjuk-e az örökölt viselkedésmintákat vagy leállítjuk ezt a váltófutást, és a kezünkbe vesszük a jövőt – a sajátunk mellett a gyerekeink és azok gyerekeinek a jövőjét.

Miért érzed ennyire fontosnak a személyes érintettséget?

Számomra elsődleges, hogy hitelesen tudjak megszólalni egy témával kapcsolatban, s ezt eddig nekem az hozta meg, hogy így vagy úgy, de részese voltam annak , amiről szerettem volna beszélni. Általában olyan témákkal foglalkozom, amik a legtöbb ember számára ismerősek, így amellett, hogy hozzáadom a saját nézőpontomat, a legnagyobb reményem, hogy felismerik önmagukat és az életüket abban, amit látnak. Nem célom válaszokat adni vagy megoldást nyújtani a problémáikra, szeretném elgondolkodtatni őket, hogy saját utakat találjanak. Első hallásra túlzásnak  tűnhet, de amióta jobban beleástam magam a transzgenerációs örökségek pszichológiájába, letaglózó felismeréseket éltem meg azzal kapcsolatban, hogy milyen letapadásokat kellene tudnunk feloldani egymásban és magunkban. Generációkat átívelő minták maradványait dolgozzuk le, a veszekedő párok, családtagok nem egymással, hanem az előző húsz, negyven évvel állnak konfliktusban.

Valószínűleg ezekben a helyzetekben csupán a szeretet nem elég…

Így van. Lehet bármilyen önfeláldozó vagy erős a szeretet két ember között, ha egymásra vak, ha képtelen a másik szükségleteinek megértésére, megbetegít. Részben emiatt jönnek létre a testileg és lelkileg is romboló  kapcsolatok.

Nagyon érdekes szála a filmnek az evészavar. Valahogy a szeretet, önszeretet és az evés sok ember fejében szorosan összekapcsolódik…

Az evés kérdése összetett. Ehet valaki nagyon egészségesen, de ha kifejezetten őrá valami mégis mérgezően hat, azt ki fogja dobni a szervezete. Mást sem látunk az ételérzékenységek virágzása közepette. Ugyanilyen a figyelmetlen szeretetet,  az ember lenyomja ugyan a torkán, de aztán a fizikai test fogja, és kilöki magából, amit a lélek képtelen.

Ugyanez érvényes a fürdőszobai jelenet konfliktusára is, ha jól gondolom. Azok kedvéért, akik nem látták a filmet: a húszas évei elején járó lány fürdik a kádban, majd az édesanyja minden engedélykérés nélkül benyit, bemegy, s ott is marad a fürdőszobában. A lány erre sokféleképpen reagálhatna, de ő a szótlansággal reagál. Nem teszi szóvá, pedig nyilvánvalóan forr benne a düh. A szótlanságot, mint „megoldást” látjuk, s ebben a családban nincs kipróbálva, mi történik akkor, ha valamit szóvá tesznek. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy többet nem fordulna ez elő, s mégis ezzel a lehetőséggel nem számol a lány, csak felesleges mérgeket nyel le.

Érdekes mechanizmusa van ennek. Ha pici korától fogva egy gyerek életében folyamatosak ezek a határsértések, ehhez szokik hozzá, mire felnő. És itt nem csak az apróságokról van szó, hiszen ha a szülő nem figyel a gyerekére ezekben, akkor másban sem feltétlen intuitív . Az embernek jó ideig nem is jut eszébe, hogy  másképp is lehetne, hogy lehetne venni egy nagy levegőt, és jelezni ha valami rossz neki, hiszen valójában ez a természetes, nem az, ami beleépült a személyiségébe. Sok év alatt  jut el odáig, hogy rájön, neki másra lenne szüksége és ugyancsak sok idő telik el, mire ezt valahogy kiharcolja magának – elsősorban önmagával szemben.  Hiszen nem csak párkapcsolatait, munkakapcsolatait és önértékelését, hanem saját határainak tiszteletben tartását, sokszor „önmagával szembeni” érdekérvényesítési képességét is meghatározzák ezek a berögződések.

Ez tulajdonképpen bántalmazás…

Árnyalatai lehetnek, de bizonyos értelemben igen.  Az így felnevelkedettek lesznek azok, akik  bocsánatot kérnek hogy élnek egy párkapcsolatban, és még sorolhatnám.

Talán a legfájóbb következmény az, amikor ő maga is anyuka lesz, észre sem veszi, hogy ugyanazokat a hibákat követi el, amit a szülei. És görgetődik tovább a rossz minta generációkon keresztül… Hol lehet ezt megfogni?

Nagyon nehéz, az egyetlen megoldás azt hiszem: tudatosan szembe menni a mintákkal, megismerni és megérteni őket, illetve ugyanez lehet a legfőbb célja egy szülőnek a gyerekével kapcsolatban. Megpróbálni minél jobban megismerni és megérteni. Jól nem hiszem, hogy lehet csinálni, de ez egy jobb irány.

A tudatosan elkezdett munkában segítség az, ha még élnek a felmenők? Gondolok itt első sorban a nagyszülőkre, hiszen a Pragmában is a nagymama a góc.

Érdekes kérdés… Jó lenne azt mondani, hogy az élő szülők, nagyszülők a minták lebontásának záloga, de végső soron az egyén csakis magán belül munkálkodhat.  Persze segíthetnek, de a tapasztalat inkább azt mutatja, az idősebb generáció – általánosságban- nem rendelkezik olyan önreflexióval, ami lehetővé tenne mondjuk egy közös családterápiát, amiről pl. kifejezetten az étkezési zavarok esetén azt mondják a szakemberek, hogy az egyetlen teljes értékű gyógymód lenne.  Az idősebb generáció sokszor inkább elzárkózik, bezár, szőnyeg alá söpör.

A film képi megvalósításról mit érdemes tudni?

Polhodzik Ádámmal, a film operatőrével az egyik legfontosabb szempontunk az volt, hogy a nézőket a főszereplőnkhöz olyan közel hozzuk, amennyire csak lehet. Szerettük volna, ha a néző azt éli meg, amit ő. Ahogy halad a történet egyre szűkebb beállításokat használtunk, egyre nagyobb látószögű objektíveket, ami annyit tesz, hogy a főszereplőnket „összenyomtuk” a térben Ezen kívül a film színvilága egyre sötétebb, szemben az első három jelenet melegebb tónusaival, napfényesebb hangulatával, ami a látszat-minden rendben állapotot megtámogatja, egyre nyomasztóbb lesz. Bobák Bencével a film hangdesignerével és Balla Gábor vágóval szintén ezt az ívet próbáltuk felépíteni az atmoszférában.

B. Török Fruzsina