Püsök Botond alkotása a franciaországi FIPADOC Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon megnyerte a Fiatal Európaiak Díját. 

A Túl közel című film egy anya és két gyermeke traumafeldolgozását mutatja be. Andrea volt élettársa, a falu református lelkészének fia rendszeresen molesztálta Andrea lányát, Pirkót. Püsök Botonddal beszélgettünk, aki 2019-ben szerzett dokumentumfilm-rendező művész diplomát az SZFE-n.

A családon belüli abúzus nagyon nehéz téma, pláne, ha gyermek az áldozat. Nem sokan mernek ezzel kendőzetlenül foglalkozni, mert túl fájdalmas és még a me too mozgalom után is tabunak számít. Erdélyben, ahol forgattál, milyen volt a fogadtatása egyrészt annak, hogy ezzel a témával foglalkozol és milyen volt a fogadtatása a már elkészült filmnek?

A film világpremierje 2022. augusztusában volt a szarajevói filmfesztiválon. Ezt követően pedig Romániában az Astra Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon mutattuk be, ahol elnyerte a legjobb nemzetközi film díjat. Bukarestben Cristian Mungiu fesztiválján, a Les Films de Cannes a Bucarest keretén is bemutattuk. Egyelőre még a fesztiválozó közönség láthatta, romániai mozikba pedig késő tavasszal fog kerülni. Magyarországon most januárban mutattuk be először a BIDF Budapest International Documentary Festival keretében, ahol közönségdíjat nyertünk, és az RTL+ filmkínálatában láthatja az itthoni közönség. Nagy boldogság számunkra, hogy a filmet megnéző közönség felkarolta a filmet és intenzív érzelmi reakciójuk volt a szereplők mellett. Európában Románia toplistás a családon belüli abúzus tekintetében, s emellett még mindig tabu témának számít. A tabukat ledönteni sosem egyszerű feladat, mi egy egész estés dokumentumfilmmel kíséreltük ezt meg.

Ezt a témát ösztönösen eltartjuk magunktól. Milyen eszközöket használtál arra, hogy a film befogadható legyen? Mi volt a legnagyobb kihívás számodra?

Andreával, az édesanyával évek óta ismertük már egymást. Mikor a trauma feldolgozásának abba a fázisába jutottak, hogy szükségessé vált beszélni a velük történt traumáról, akkor megkerestek engem, mivel úgy érezték, hogy az a megfeszített küzdelem, az a nehéz út, amit bejártak nem válhat köddé azelőtt, hogy bárki, aki hasonló helyzetben van erőt ne tudjon meríteni belőle. Egy karakterközpontú filmet szerettem volna készíteni, megfigyelői dokumentumfilmet, ami szinte kizárólag az édesanya nézőpontjából mesél. Feltett szándékom volt, hogy a film olyan hatást érjen el a nézőben, mintha ő is családtag lenne. Szerettem volna megmutatni, hogy a film szereplői semmiben sem különböznek tőlünk, akár a mi közvetlen környezetünk tagjai is lehetnének. Azt a bizonyos falat, amit tulajdonképpen a téma miatt von maga köré az ember, így lehet csak szépen lassan lebontani. Emellett nagyon fontos volt, hogy nem az abúzusra magára akartam koncentrálni, hanem arra, hogy mi történik azután és hogyan lehet ezzel együtt élni, de legfőképpen, hogyan lehet ebből továbblépni.

Maga a téma tematikusan illeszkedik az eddigi munkáidba?

A traumafeldolgozás és a gyógyulás folyamata, mint téma közel áll hozzám, korábbi rövidfilmjeimben is ezt a témát jártam körbe. Mindannyiunk életében vannak olyan dolgok, melyekről azt gondoljuk, hogy meghatároznak minket. Ilyen például a család, a hivatás, a megélhetés, a barátok. Engem az érdekel, hogy mi történik, amikor a szőnyeget kihúzza az élet a lábunk alól. Szinte minden esetben felmerül a kérdés, hogy ezek nélkül a dolgok nélkül kik vagyunk mi? Kivé válunk? Andrea története mélyen megrázott és időre volt szükségem ahhoz, hogy kicsit leülepedjen és neki lehessen állni a forgatásnak. Azonnal világos volt, hogy komoly és átfogó felkészülési időszak előtt állok. Sorra olvastam a szakpszichológiai könyveket, konzultáltam szakemberekkel, beszéltem hasonló történeten keresztül ment emberekkel, s végül, de nem utolsósorban rengeteg referencia filmet megnéztem. Szükségem is volt erre a felvértezésre és tudásra, hogy elkezdhessem a munkát. Nagyon érdekelt, hogy különböző művészeti ágakban hogyan nyúlnak hozzá az alkotók ehhez a témához. Meglepő volt számomra, hogy ebben a témában a rengeteg gyermekabúzus esetszám ellenére nem készült egész estés dokumentumfilm Romániában.

Melyik ponton léptél be a család életébe?

Egy különösen érzékeny ponton, mikor a család megtudja, hogy az agresszor nevelőapát jó magaviseletért sokkal előbb engedték ki a börtönből, és visszaköltözik abba a közösségbe, ahol Andreáék élnek. Ezen a ponton újra felfordul az életük.

Andreának volt ereje és lélekjelenléte úgy reagálni erre a tragikus eseményre, amiből a gyermek elindulhatott a gyógyulás útján. Nem tagadta le, az elkövetőt nem mentette fel, nem érvénytelenítette azt, amit a gyermek állít. Sokan erre csak lehasítással tudnak reagálni…

Roppant nehéz helyzet az, amikor egy szülő ilyesmivel szembesül. Senkit nem tudok elítélni, aki pszichésen bezár, ahogy mondtad lehasítja magát a hallottakról, hiszen beindul valamiféle védekezési mechanizmus és csak sokkal később képes a realitással szembenézni. Sajnos a szakértők véleménye szerint a bejelentett esetek hatszorosával lehet megközelítőleg számolni Romániában. Ez azért is tragikus szám, mert a terápia nélkül hagyott gyermekek – tekintettel arra, hogy az elkövetők majdnem 70 százalékban a család közvetlen környezetében keresendők – az abúzust a szeretettel azonosítják, s ez az életük számos területére komoly hatással lesz, akár életük végéig. Andrea az elejétől kezdve, a mai napig jár terápiára.

Ahogy a kis falusi közösség reagált az eseményekre, az egy az egyben azt tükrözi, ahogy az egyén is képes reagálni. Lehasít, tagad, az áldozatot hibáztatja.

Igen. Az elkövető egy köztiszteletnek örvendő család tagja, ahol a családtagok közt sok lelkész is van. Emiatt, annak ellenére, hogy a férfit a beismerő vallomása alapján ítélték el, s került börtönbe, ennek a bizonyos kis községnek a lakói nem hittek neki, Andreát a gyermekeivel pedig kiközösítették. … hogy faluról vagy városról beszélünk-e, ugyanis városban megtörtént hírek kapcsán is hallunk nagyon sok hasonló áldozathibáztató véleményt…

B. Török Fruzsina