Ebből az alkalomból Zilahy Tamással, egyetemünk oktatójával beszélgettünk.

1954-ben kezdődtek a kísérleti televíziós adások, ámde hivatalosan 1957. május 1-jén sugározták Magyarországon az első televíziós adást. Egyikünk sem tartozik abba a generációba, akik láthatták ezt a bizonyos első adást, ami abban az időben hihetetlen nagy dolog volt. A televíziózás általában szenvedély. Miért érezted azt, hogy ezzel és csakis ezzel szeretnél foglalkozni?

Élethelyzet volt. De arra pontosan emlékszem, hogy tizennégy éves korom óta szeretnék rendező lenni. Akkor még egyértelműen színházi rendezésben gondolkodtam. Ezt olyannyira komolyan gondoltam, hogy az iskolában minden lehetőséget megragadtam, hogy amatőr előadásokat rendezzek. Egyértelmű volt, hogy érettségi után beadtam a főiskolára a jelentkezésemet. Ez még olyan időszak volt, ahol pár helyre több százan jelentkeztek, és nem volt magától értetődő az, hogy minden szakból minden évben indul osztály. Meg kellett várni, hogy kifusson egy osztály. Így lehetett csak megoldani, hogy ne szabadítsanak rá a szakmára egyszerre rengeteg végzett szakembert. Ma már ez kevésbé megoldott, sok diplomás szakember dörömböl ugyanazokon az ajtókon. Nem vettek fel az első jelentkezés alkalmával egyik szakra sem. Így protekcióval elmentem a televízióba felvételvezetőnek, aminek – mondanom sem kell – semmi köze nincs a rendezéshez. Alapvetően szinkronokat készítettünk. Három évig dolgoztam itt, s közben folyamatosan adtam be a jelentkezésemet a főiskola különböző szakjaira. A színész szakon kívül – ha jól emlékszem –, mindenhova jelentkeztem és sehova nem vettek fel. Az akkori televízió, ahol dolgoztam nagyon jól működő szervezet volt, ami alatt azt értem, hogy minden kulturális ágat lefedett. Televízió- filmeket, szinkront, könnyed szórakoztató műsorokat készített. Külön zenei, közművelődési, dokumentumfilmes osztály dolgozott és természetesen a hírosztály is külön egységet alkotott. Mindennek megvolt a maga szakterülete és közel kétezer ember dolgozott a televízióban. Miután másodjára sem vettek fel, átkerültem a drámai osztályra, ami már nagyon közel volt ahhoz, amivel igazán szerettem volna foglalkozni, hiszen filmek és tv-filmek készültek. Egy évben ezeknek a munkáknak a száma százon felüli volt, ami egészen döbbenetes számnak hat mai szemmel. Rendkívül termékeny időszak volt, ahol én végig asszisztálhattam.

A főiskolai jelentkezést mind ezalatt nem engedted el, ugye?

Természetesen nem. Folyamatosan jelentkeztem és folyamatosan nem vettek fel. Elvégeztem hát egy tanárképző főiskolát.

Aki ennyiszer szembesül elutasítással, hogyan dolgozza ezt föl? Hogyan szembesül azokkal a nehéz kérdésekkel, sejtésekkel, hogy esetleg nem rendelkezik azzal a tehetséggel és adottsággal, ami ehhez a pályához elengedhetetlen?

Nagyon akartam. Ennyi volt a titkom, amiért nem adtam fel. Semmi mást nem tudtam elképzelni az életem pályájának, csak azt, hogy rendező legyek. Tartottam magam, de minden elutasítás egy kisebb fajta összeomlás volt, ezt kár lenne tagadni. Minden évben más rostavizsgán véreztem el. Az elején rögtön az első rostán, aztán a másodikon, s mikor már rutinos felvételiző voltam, a harmadikon. Ez volt a legfájóbb. De már nem voltam messze a céltól, hiszen rá egy évre felvettek. Szinetár Miklós és Dömölky János voltak a mestereim. Hét jelentkezésemet utasította el a főiskola, ami nem hét év volt, hanem jóval több annál, mivel nem indultak minden évben el a szakok. Ezt mind csak azért meséltem el, hogy a kérdésedre tudjak válaszolni. A televízióban kezdtem dolgozni, és a főiskolai évek alatt is végig ott dolgoztam. Nem volt kérdés, hogy diploma után hol folytatom. Állandó munkám volt, ami beszippantott. A biztos és folyamatos megélhetés fontos szempont volt amellett, hogy azt csinálhattam, amit mindig is akartam. Nekem megadatott az a lehetőség, hogy valóban végig járjam a ranglétrát. Voltam ügyelő, másod asszisztens, első asszisztens, majd belenőttem a rendezésbe az iskola elvégzésével.

Milyen különbséget látsz az akkori és a mostani televíziózás között?

A televíziózás a kereskedelmi televíziózás belépésével drámaian megváltozott. Két jelentős változásról kell beszélnünk. A televíziózásról és a mozgókép hozzáférésről. A kereskedelmi televíziózás megjelenésével beléptek olyan trendek, amik forradalmai változnak napról-napra. Elképesztő képkínálat lett. Beköszöntött az internet világa. Ebből is adódik az, hogy a hallgatók, akik beadják a jelentkezésüket egyáltalán nem tudatlanok, ami a képet illeti, hanem fekete öves képfogyasztók és képkészítők. Mobiltelefonnal a kezünkben mindenki filmrendező. Gondoljunk csak bele, nem is olyan régen, ha elővettek egy kamerát az utcán, megállt a forgalom, mert valami varázslat történt.  Ma már jóformán észre sem vesszük. A filmrendező anno a legmegbecsültebb és legirigyeltebb foglalkozás volt. Ma már csupán egy a sok közül.

Mi különbözteti meg a képgyártókat a művészektől?

Azt hiszem ezt a kérdést nem én fogom megválaszolni, de valószínű a kontextus. Mindig az a kérdés, hogy a képet milyen kontextusban fogalmazzunk meg. Mi a kép funkciója… Hírt mond el? Sport pillanatot ábrázol vagy egy fikciós álom részeként illeszkedik be egy játékfilmbe? Ezeknek a képeknek más és más az üzenetük és egészen más lelki folyamatok eredményeképpen születnek meg. Természetesen minden kép lehet, ha nem is művészi, de nagyon igényes, finom, kifejező, impulzív és emlékezetes. A felsoroltak létrehozásához nem kell Oscar-díjas filmrendezőnek lenni.

Kicsit térjünk vissza a fiatalokhoz, akikre minden pillanatban ömlenek a jó és rossz képek. Ez a tény segíti a te munkádat vagy hátráltatja?

Ezt még nem vizsgáltam meg, mert sosem lehet pontosan tudni, hogy a fiatalság öntörvényűsége miből is eredeztethető. Nagyon határozottak, ami a mindenkori fiatalságra természetesen jellemző. Véleményüket harcosan képviselik, ami nagyon rendben van. Egy biztos: egy hitványabb képre is gyorsabban rámondják, hogy jó kép, mert nekik tetszik. Ezt a mondatot, hogy „nekem ez tetszik” tűzzel-vassal igyekszem írtani, ugyanis nem az egyéni ízlés a zsinórmérték. A zsinórmérték a pontosság és az érvényesség. Nincsenek könnyű helyzetben, mert a mai kor embere annyi képet fogyaszt, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy mi a jó és mi a rossz kép.

Mi az, ami a mostani fiatalságot érdekli a televíziózásból?

Az egyetemen alapvetően két szakot viszünk. A televíziós szakra azért jönnek feltehetően a hallgatók, mert televíziózni szeretnének, műsort akarnak csinálni. Akik a művészetben és a filmben gondolkodnak, azok jönnek a filmes szakra. Két stúdióban dolgozom párhuzamosan az egyetemen a film-műteremben és a TV stúdióban. Pontosan lehet látni a két stúdióban való munkálkodás attitűdjének a különbségét. A mérleg nyelve minőségben mérhetően a filmstúdió felé billen el. Nem láthatok a jövőbe, de sokszor elmondom, hogy az, aki most a televíziózás három kameráját felesleges gyakorlatoztatásnak tartja, az fog még a televízióban dolgozni három vagy több kamerával. Világosan tetten érhető az a folyamat is, hogy a televíziózás bevonzotta a filmkészítést, áthúzta annak egy részét a maga felületére.

Évekig rendezted az egyik kereskedelmi csatornán az egyik sikersorozatot. Mik a tapasztalataid?

Imádtam csinálni.

Mit szerettél benne?

Sándor Pál egyszer megkérdezte tőlem, hogy „mit keresel te ott?” Amivel tulajdonképpen dicséretet fogalmazott meg, de én zokon vettem. Két dolgot mondtam el neki is: biztos megélhetési forrás, ami mellett nem kell napi anyagi gondokkal küszködnöm. A másik érvem az volt, hogy az, hogy minden hónapban, mikor bemegyek a kétezer négyzetméteres műterembe forgatni, egy héten keresztül negyven színésszel van lehetőségem dolgozni. Sándor Pál csak annyit válaszolt: igazad van! Mozgóképet készíteni praxis. Nem lehet elfelejteni, de gyakorolni kell. Nagyon fontos, hogy a két munka közt ne teljen el sok idő.

Miért fontos ez, ha a szakma nem elfelejthető?

Igaz, a szakmát nem felejted el, de magadban bízni már igen. Ha magadban bízol, azt csak úgy tudod megtartani, ha nem érzed magad feleslegesnek, ha nem kerülsz körön kívül, tehát folyamatosan munkában maradsz. Mindemellett az ember megtanul alkalmazkodni, ami az élet minden területén kincs. Egy ilyen produkcióban, ahol három, négy rendező dolgozik, muszáj egymáshoz igazodva ugyanazt a vonalat követni, hogy a sorozat részei homogének legyenek. És nagyon nem mindegy, hogy ezt a munkát fütyörészve tesszük, vagy áskálódva. Úgy emlékszem, hogy ezt a hét évet, míg ebben a sorozatban dolgoztam, végig nevettem.

B. Török Fruzsina