Ebből az alkalomból egyetemünk oktatójával, dr. Bódi Zoltánnal beszélgettünk.

Harminc éve oktat a felsőoktatásban. Az SZFE-n kreatív írás és fordítás kurzust tart az első évfolyamos dramaturg hallgatóknak. Annak idején, mikor pályát kellett választani, mi volt annyira vonzó a nyelvészetben Önnek? Miért ezt a vonalat követte?

Nem tudok semmilyen különleges történettel szolgálni, velem is az esett meg, ami sokunkkal, a középiskolában volt egy csodálatos magyartanárom, Rónai Béla, aki hamar észrevette, hogy van a nyelvi gondolkodáshoz érzékem. Nem volt kérdés, a bölcsészkaron folytattam a tanulmányaimat. Itt ismertem meg Rácz Endre professzort, Fábián Pál professzort, Szathmári István professzort, de említhetném a fiatalabb korosztályból Balázs Gézát is és még sok más, kiváló oktatót, akiknek gondolkodásmódja meghatározó hatással volt rám.

Mikor azt mondja, hogy meghatározó volt a tanárai gondolkodásmódja, pontosan mire gondol?

Arra, hogy a nyelv csodálatos leképezése annak, hogy milyen változatos és izgalmas világ vesz minket körül. Gondolok itt az emberi kapcsolatokra épp úgy, mint a kultúránkra, vagy az attitűdünk sokszínűségére. Nagyszerű dolog az, hogy a nyelv, amit nap mint nap használunk, jóformán mindenféle célra jó. A nyelv messze több annál, mint hogy pusztán csak gondolatokat közvetítsen. Nemcsak változatos, hanem folyamatosan változik is. Egy színes, változó és változékony világról gondolkodni, és azt megfejteni nekem fiatalemberként rendkívül vonzó dolog volt és még ma is az. Nem egy stabil, változatlan, unalmas tudományról beszélünk, hanem magáról az életről. Ez maga az élet! A „ki vagyok én?” kérdés egyszer csak mindenkiben felmerül. Erre előbb vagy utóbb, de válaszolnunk kell. És ezt csak a nyelvünkkel, a nyelvhasználattal tudjuk megválaszolni. Az identitásunk meghatározó tényezője az anyanyelvünk.

Mitől függ az, hogy ki milyen szinten tanulja meg az anyanyelvét használni?

Nyelvi szocializációs korszakokat tapasztal meg mindenki. Az elsődleges nyelvi szocializációs szintere egy megszületett gyermeknek természetesen a család. Sok minden eldől már attól, hogy a gyermek milyen kommunikációs mintákat kap az őt körülvevő felnőttektől. Ezt hívjuk a feltétlen mintakövetés korszakának. A második szakasz az iskolás korszak, amikor a mintaadók között már egyre dominánsabban jelennek meg az egykorúak, és jelen vannak a családon kívüli más felnőttek is. A harmadlagos színtér a felnőtt korszak, amikor már nagy a tét, tudniillik a nyelvhasználat változatosságával az egyéni érvényesülés forog kockán. Felnőttként sokféle helyzetben kell boldogulnunk, és kulcskérdés, hogy tudunk-e az adott helyzetben megfelelően kommunikálni.

Mit gondol a mai fiatalság nyelvezetéről?

Már Arisztotelész is leírta a Rétorika című művében, hogy „ezek a mai fiatalok…” Egyik kor fiataljai sem követik nyelvben és úgy általában semmiben sem az öregeket. Bár talán ez túlzás, de mindenesetre kritikával személi a fiatal generáció az elődöket. A nyelv miért lenne ez alól kivétel? Ebben benne van a lustaság éppúgy, mint a lázadás és a törekvés arra, hogy ez a korosztály ki tudja fejezni önmagát, az érzelmeit, a szándékait, és mindezt kreatívan és újítóan igyekszik megtenni. Ugyanakkor teljesen elszakadni nem tud és nem is lehet attól a kommunikációs környezettől, amelyben szocializálódott. A szlengről is szót kell ejtenünk, bár az nemcsak a fiatal korosztályra jellemző. A szlengben minden benne van. Olyan viselkedés mód, életérzés és ezzel együtt járó nyelvhasználati mód, ami a hagyományos normatívákat feszegeti. Jellemző rá a végletekben való fogalmazás: például a „jó” és a „rossz” szóra mindenki rengeteg szleng szinonimát tudna felsorolni. Az a kérdés, hogy el tudják-e dönteni a fiatalok, hogy milyen helyzetben lehet vagy nem lehet a szleng kifejezéseket használni.

Mit tapasztal, a felgyorsult élettempót, amit kénytelenek vagyunk élni, hogyan követi a nyelvhasználat?

Kénytelen követni. Az interneten ez világosan tetten is érhető. Két dimenzió mentén csoportosítható az internetes kommunikáció. Az egyik a nyilvánosság dimenziója. Itt megtaláljuk a nyilvánosság elé kerülő szövegeket és a magán üzenetküldő programokkal kapott privát üzeneteket. A másik dimenzió az interakció foka. Vannak olyan netes szövegek, amelyekre nem vagy csak nagyon lassan lehet reagálni, és vannak az azonnali reagálást igénylő személyes üzenetek. Minél személyesebb a szöveg és minél gyorsabb az interakció, annál könnyebben szakadunk el a hagyományos normáktól és az írásbeliséghez kötődő szabályoktól. Egy gyors magán üzenetben minden gond nélkül el merünk térni még az alapvető helyesírási szabályoktól is, mert a lényeg az, hogy a szöveg gyorsan menjen át, és még éppen jól érthető legyen, valamint kifejezze a beszélő szándékát. Az olvasási szokásaink is megváltoztak a kijelzőkön megjelenő internetes anyagok befogadása során. Átfutjuk a szöveget, , és megkeressük benne azokat a pontokat, amelyek a leginkább érdekelnek bennünket. A többire sem időt, sem energiát nem szeretnénk fordítani, ha nem muszáj. Ha ez az interjú megjelenik, sokan fogják először csak átfutni, elolvasni a kérdéseket, mert azok rövidek. A hosszabb válaszokba csak belenéznek majd, ha menet közben érik olyan ingerek az olvasót, amelyek felkeltik a figyelmét, akkor van rá esély, hogy elejétől a végéig elolvassa. De nagyobb valószínűséggel nem. Ez természetesen nem az internet miatt alakult így ki, hiszen, mikor én jártam egyetemre, pontosan így olvastam én is szakirodalmat. Lóugrásban átfutja az ember, a fontos részeket kiemeli, és utána figyelmesen elolvassa. A profi szövegalkotók pl. az újságírók, kutatók stb., akik az internetre is publikálnak, ezzel az olvasói magatartással pontosan tisztában vannak. Úgy szerkesztik meg a szövegeiket, hogy könnyen megtalálható legyen benne a lényeg.

Ez egyfajta élményhabzsolás. A nyelvet is habzsoljuk?

Persze. Én örülnék neki, ha mindenki habzsolná a nyelvet abban az értelemben, ha szembesülne azzal, milyen csodálatosan változatos eszköz a nyelv. Ha ügyesen használjuk, célokat érünk el, ha kevésbé ügyesen, akkor rombolunk magunk körül, pusztán a kommunikációval. Arról is régen meg vagyok győződve, hogy a konfliktusok túlnyomó része a helytelen kommunikáción múlik. Van egy személyes történetem, amit ezzel kapcsolatban elmesélek. Pár évvel ezelőtt hivatalos voltam egy baráti társaságba egy étterembe. Tél volt, esett a hó, tíz percet késtem. Mikor végre odaértem az étterembe átfagyva, megkérdeztem a pincértől, hogy van-e forró teájuk. Azt válaszolta, hogy „igen”, mire én úgy reagáltam, hogy „ez nagyszerű”, elmosolyodtam és bólintottam. Belemerültünk a társasággal a beszélgetésbe, de feltűnt, hogy már hosszú idő eltelt, és nem kaptam meg a teámat. Egy barátom rá is kérdezett a pincérnél, mire azt válaszolta a fiatalember, hogy „az úr csak megkérdezte, hogy van-e teánk”. Ezt csak azért meséltem el, mert remek példa arra, ha félre akarjuk egymást érteni, az nem lesz nehéz.

B. Török Fruzsina