Szeptember 22-én mutatta be Hubay Miklós: Ők tudják, mi a szerelem című darabját a Nemzeti Színház Udvaros Dorottya és Blaskó Péter főszereplésével, Rátóti Zoltán rendezésében. A darabról Rátóti Zoltánt kérdeztük.

Hubay Miklósnak ebből a darabjából már volt egy hatalmas széria a Nemzeti Színházban, hiszen Tolnay Klári és Sinkovits Imre negyven éven át játszotta. Miért pont erre a darabra esett a választása?
Nem én választottam. A Nemzeti Színház dramaturgja, Kulcsár Edit keresett darabokat, ő ajánlotta Vidnyánszky Attilának és igazgató úr választása rám esett.

Hubay Miklós 1959-ben írta a darabot Hector Berlioz életének egy szakaszából, egy kései szerelemről. Tehát a darab körülbelül az 1860-as években játszódik. Felüdítő volt látni, hogy sem a kort, sem a szöveget nem porolták le. Felüdítő, mert egyre kevesebb kosztümös előadást láthat a néző. Miért döntöttek úgy, hogy sem a kort, sem a szöveget nem modernizálják?
Nem éreztem szükségét. Igyekeztem Hubay iránymutatását tiszteletben tartani, szóhasználatát nem átírni, persze ez nem jelenti azt, hogy a nagyon kényelmetlen szófordulatokat ne könnyítettük volna meg. Azt gondolom, hogy ezekkel az apró kiegyenesítésekkel nem ejtettünk a darabon sebet. A kényszeres aktualizálásban mindig benne van a veszély, hogy sebet üt az ember a darab szövetén. Meggyőződésem, hogy a színészi játék teszi maivá az előadást és nem az, ha a Hubay szövegét kilúgozzuk, szó és mondatfordulatait kiírtjuk.

Hogy érezték magukat a színészek ebben a közegben?
Nevükben természetesen nem nyilatkozhatok, de talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy ők ugyanolyan jól érezték magukat, mint én. Nemcsak információkat és rendezői szimbólumokat kell közvetíteni, hanem szerepívekben lehet gondolkodni.

Mit üzen a mindenkor emberének a darab a szerelemről?
Na, itt a lényeg… Hogy a mindenkori embernek van üzenete, nem csupán a saját korának volt. Az időskori szerelemről a legtöbbször szemérmesen hallgatunk. Arról valahogy nem illik beszélni. Furcsállva húzzuk össze a szemöldökünket, ha találkozunk a környezetünkben valakivel, aki – most mondok egy számot-, hetvenen felül szerelemről beszél, vagy ne adj’ isten még meg is éli. A darab legszebb üzenete az, hogy: „légy nyitott” és „állj készen”, akár hetven, nyolcvan évesen is az érzelmekre. Ezenkívül azt a kérdést teszi fel, hogy lehet-e, érdemes-e szerelem és szenvedély nélkül leélni egy életet.

Milyen volt a próbafolyamat? Hogyan hatott a színészekre az anyag?
Nem történtek nagy vallomások emlékekről, érzelmekről, de ahogy mondtam, ez a téma szemérmessé teszi az embert. Elég, ha a színpadon születik meg az, aminek meg kell születnie. Kerestük a történet igazságát és elgondolkodtunk, hogy melyik mondata hova köthető. Kiderült, hogy mennyire mesterien van ez a szöveg megírva.

A két főszereplőnek egészen eltérő az attitűdje…
…igen, Berlioz karaktere tiszta lapokkal játszik egyenes és nyílt, tudja, hogy mit akar, míg Estella karaktere tele van titkokkal. Sokáig védi az állásait és a felépített ötven évét. Nála az a fordulat az érdekes és megható, amikor végre elengedi magát és képes hetvenévesen is újra gyerekké válni, énekelni, táncolni, viháncolni egykori rajongójával. Egészen eddig a pontig csak hárít. Hárítja magától Berliozt, hárítja magától saját érzéseit is. Mindent megtesz annak érdekében, hogy ne kelljen emlékeznie, ne kelljen a régi időkről őszintén nyilatkozni, ne kelljen sem a nyugalmát, sem az érzelmeit kockára tennie. De egyszer csak megtörik a jég, és már nem félti olyan nagyon magát.

Fiatalon úgy gondolja az ember, hogy a szerelem a fiatalság privilégiuma. Ahogy öregszünk szép lassan élünk a gyanúval, hogy itt azért valami másról van szó. Hetven, nyolcvan év felett is megjelenhet a perzselő és pusztító szerelem.
A legtöbben úgy vélik, hogy x életkor felett már nevetséges az ember, ha szerelembe esik. A társadalomban nincs meg ennek az elfogadása. Ezt írja Márai Sándor egy hasonlatában: hogy a nap sugarainak még gyenge ereje van, mint az öregember szerelmének. A Hubay darab pedig teljesen felülírja ezt a gondolkodást. Mi az, hogy öregemberként a szerelem már gyenge? Szó sincs erről, elsöprő, pusztító ereje lehet, pont olyan ereje, mint fiatalon. Olyannyira, hogy a darabban az egy generációval fiatalabbak rácsodálkoznak erre a lángoló szerelemre, sőt, megértik, hogy az ő szerelmüknek soha nem volt olyan ereje, mint a szüleiknek most időskorban. Elkerülhetetlen, hogy dominó-szerűen dőlnek össze sorsok annak láttán, hogy az „öregek” milyen érzelmeket élnek át. Ott van az unoka, mint a legfiatalabb generáció tagja, aki elveszetten szemléli a körülötte történő eseményeket. Készen áll a szerelemre, de mit lát? A szülei romokban lévő kapcsolatát és a nagyanyja elsöprő érzelmét. Milyen példát mutatunk mi a fiatalabb generációnak? Mit adunk útravalónak? Milyen családi mintát mutatunk fel? Hogyan boldoguljanak így?

Másodéves osztályt vezet Szarvas Józseffel. Mit lát, milyen az új generáció?
Nagyon az elején tartunk még a munkának. Annak viszont örülök, hogy nagyon ambiciózusak a fiatalok. Ugyanakkor féltem is őket. Jó lenne megoldani, hogy ne legyenek túlterhelve időben. Nem könnyű feladat. Nagyon csábító a gondolat, hogy legyen sok élményben részük, menjenek színházba ahányszor csak tudnak, jöjjön hozzájuk minél több mester oktatni, de tegyenek eleget a kötelezettségeiknek is. Mikor én voltam ennyi idős és mi jártunk a Főiskolára, akkor is sok feladat volt. Ugyanakkor volt egy lényeges különbség. Nem volt ennyire felgyorsulva a világ. Annyi információ éri a hallgatókat szinte minden percben, annyi felől futnak be hozzájuk a világ dolgai és bajai, hogy ha nem is reagálnak mindenre, akkor is hihetetlen mennyiségű inger éri el őket, ami meglehetősen fárasztó. Nemcsak mentálisan, fizikailag is. Mi ehhez képest, kis túlzással szinte hermetikusan voltunk elzárva a világ dolgaitól.

Min dolgoznak most a hallgatók, mi a féléves tanterv?
Tavaly, az első évben nagyon fontos volt, hogy a rögzítés képességét gyakorolják és erősítsék. Most, a második évben a klasszikusnak mondható, magyar színművekkel foglalkozunk. Gondolok itt Bartha Lajos, Csathó Kálmán, Herczeg Ferenc darabjaira, amiből a hallgatók szabadon választhatnak jeleneteket.

Ezek a szerzők a mai felgyorsult színpadi művekhez képest még a régi stílust, tehát a jóval lassabb történetmesélést képviselik. Mit tapasztal, hogy ízlik ez a forma a hallgatóknak?
Azt gondolom, hogy egy kezet vagy egy almát akkor is le kell tudni rajzolni a maga valójában, ha a legvadabb látásmóddal rendelkezik is a képzőművész. Ezek a klasszikus darabok alkalmasak arra, hogy a szakma alapvető kézügyességét megtanítsák a hallgatóknak. A legnagyobb örömömre nyitottan és lelkesedéssel, és ami fontos: nagyon jó fantáziával nyúltak ezekhez a művekhez. Lesz még bőven részük látványos színházi munkákban a pályájuk során, ebben a pillanatban arra törekedünk, hogy legalább most legyen elég idő szemlélődésre, megfigyelésre, kidolgozásra.

B. Török Fruzsina

Fotó: Eöri Szabó Zsolt