Béres József (Széchenyi-díjas kutató, a Béres Csepp megalkotója) életéből készült zenés egyfelvonásos oratórium-dráma.

Ötven éves a Béres Csepp. Erre az alkalomra írta Fazekas István Gyógyítók című oratórium-drámáját, amit Kiss-B. Atilla másodéves zenész-színész szakos osztálya a MOM Kulturális Központban mutatott be. Fazekas István nem először foglalkozott Béres József életével, hiszen évekkel ezelőtt A megvádolt címmel színdarabot írt, amelyet két kőszínház is bemutatott.

A Gyógyítók ötven percben igyekszik összefoglalni Béres József életének esszenciáját. A két nagy ellenfélnek, az örök riválisoknak kezében vannak a történet főszereplői, mint mindannyian. Az Élet és Halál fogadást köt, hogy a frissen szerelembe esett párt el lehet-e választani egymástól. Az Élet azt mondja, ez akkora szerelem, hogy még a Halál sem elég erős ahhoz, hogy elválassza őket. A Halál pedig tudja, hogy nemigen lesz nehéz dolga. Egy dolgot kell tennie, meg kell betegítenie a fiatal lányt. A diagnózis lesújtó: emlőrák. Elég erős-e a szerelmük ahhoz, hogy ezt a megpróbáltatást kibírja? Lehet-e ekkora terhet rakni egy fiatalember vállára?
„Nekem egy életerős nőre van szükségem!” – hangzik el a mondat. Hallhat-e ennél fájdalmasabbat egy nagybeteg nő a szerelmétől? Aligha… A szerelem, a férfi elbukott. A Halál nyeregben érzi magát, már-már győztesként ünnepli rombolását, de egy dologgal nem számolt. Az emberrel. A tehetséges, állandóan fejlődni vágyó, újító, kitartó emberrel. Istennek – vagy nevezzük Életnek –, egyetlen esélye marad a Halállal szemben: adottságot kell adnia az embernek. Ilyen kivételes adottságokkal megáldott ember volt Béres József, a Béres Csepp megalkotója, akinek világhírű találmánya számos emberi életet mentett meg.

A bemutató alkalmából beszélgettünk a Gyógyítók szerzőjével, Fazekas Istvánnal.

Miért érdekli Önt ennyire Béres József élete? Hiszen nem először foglalkozik vele.
Több oka is van, hogy miért pont Béres József. Ami a mostani rendezvény aktualitását adta, az az, hogy idén ötven éves a Béres Csepp. Hogy Béres Józsefet miért tartottam mindig érdekes témának, az egészen a gyerekkoromból datálódik. Ratkó József zseniális költőnk apám jó barátja volt. Közös barátjuk daganatos betegségben szenvedett, s mikor híre ment, hogy Béresnek van egy új találmánya, apám meghívta Bérest abba az iskolába, ahol tanított. Itt ismerhettem meg én is. Olyan hatással volt rám, hogy karácsonyra egy mikroszkópot kértem. Lenyűgözött az a gondolat, hogy valaki a halálos betegséggel szembeszáll. Amikor pedig elkezdődött az üldöztetése, egy darabig – bizonyos értelemben – a példaképemmé is vált. A Béres-ügy egészen felnőttkoromig kísért, mert amikor jogász lettem és elkezdetem Kisvárdán dolgozni, nagyon érdekelni kezdett, hogy milyen eljárás is folyt ellene pontosan.

A vád kuruzslás volt, ha jól tudom.
Igen. De egy év után az ügyészség megszüntette az eljárást. Többször felkínálták neki a vádalkut, maga Aczél György mondta neki azt a híres mondatot, ami az előadásba is elhangzik: „Mondjon egy akkora összeget, amekkorát csak bír! Adja át a találmányának a dokumentációját, és hagyják el családostul az országot!”

Béres mit válaszolt erre?
Azt, hogy ez az ország neki a hazája és nem átjáróház. Nem hagyhatja el azt a földet, amiért annak idején fegyvert fogott, s ahol halottai nyugszanak. Ez az emberi magatartás volt az, ami igazán mély nyomot hagyott bennem.

Emiatt fűzte fel erre a mostani előadás szerkezetét is. A műfaj – oratórium-dráma –, és a téma is igen nagy kihívás elé állította a fiatalságot. Abban az életkorban, amiben ők vannak, a halál nincs benne a pakliban. Ilyenkor még hiszünk az öröklétben, és ha az agyunkkal tudjuk is, hogy a halál létezik, zsigerileg még nem hisszük el. Mért érezte úgy, hogy egy ennyire fiatal korosztályra szeretné bízni az előadást? Nem félt?
Nem.

Akkor ennek oka van…
Tavaly ezek a hallgatók a tanítványaim voltak. És abban az évben úgy alakult, hogy a halállal, mint témával szembe kellett nézniük. Volt egy költőnk, Gyenge János, aki egészen fiatalon lett halálos beteg. Egy ponton túl képtelen volt a fájdalmait elviselni, és úgy döntött, hogy nem várja meg a betegség végét, előbb befejezi az életet. Temetése után pár héttel a szülei bementek a szobájába és találtak kétszázötven verset. Ezek a versek eljutottak hozzám.

Jól értem, hogy az osztály egy koruk béli fiatal utolsó versivel dolgozott?
Pontosan erről van szó. Néhány évvel idősebb volt náluk, de ez nem számottevő. A korosztályi egybeesés önmagában is megrázó volt nekik is és nekem is. Magam is dolgoztam a szövegekkel, hiszen szerkesztettem belőlük egy kötetet. Ennek kapcsán felkértek egy könyvbemutatóra, s akkor jött a gondolat, hogy feladatul adom a tanítványaimnak, hogy ismerve a tragikus sorsú szerző történetét, készítsenek a verseiből egy színpadi alkotást. Szerettem volna az egész évfolyamot bedobni a mély vízbe, és ez az anyag egy ilyen összmunkára tökéletesnek tűnt. A dramaturgok foglalkoztak a szöveggel, a rendezők a rendezéssel, a színészek adták elő. Tudtam, hogy tehetségesek a hallgatók, de arra nem számítottam, hogy ilyen színvonalas munkát tudnak első évfolyamosokként letenni az asztalra. Teljesen egyedül! Megrendítően egyben volt. Olyannyira, hogy a tanév végén vizsgaelőadásukká vált. Merészen, bátran és alázattal nyúltak a szöveghez.

Maga az ötlet, hogy a halál témájával kell foglalkozniuk, hogyan érintette a hallgatókat?
A fiatalságnak nagyon sok szép dimenziója van. Többek között az is, hogy elképesztően nyitottak voltak a hallgatók, igaz, a Színművészeti Egyetemen vagyunk, tehát ez tőlük alapkövetelmény. A fiatalságnak megvan még az a megejtő és gyönyörű naivsága – természetesen a lehető legjobb értelemben –, hogy a legnehezebb témákhoz is lelkesedéssel képesek hozzáállni. Lehet, sőt biztos, hogy nem tudnak még olyan elmélyült alakítást hozni, hiszen nagyon fiatalok. És maga az élettapasztalat is hiányzik még belőlük. A legtöbbjük még nem tapasztalta azt meg, milyen, ha sorra veszíti el a neki fontos embereket. Pedig ez, ha az ember „szerencsés” és megöregszik, óhatatlanul bekövetkezik. Mégis, nyugodtan kijelenthetem: amit a mostani játékukkal felmutattak, abban jelentős ígéret van.

A műfaj, amiben megszületett ez a mű, rögtön világos volt Ön előtt? Az oratórium-dráma nem hétköznapi. Nem is tudom, hogy van-e ilyen műfaj. Valószínű nincs, tehát új műfaj született. Miért pont ebben gondolkodott?
Weöres Sándornak van egy oratórium-drámája, a Theomachia. Egyébként valóban ez a legritkább színpadi műfaj. Egy szó mint száz: teljesen véletlenül, más ügyben jártam a Béres cégnél, és ott jött szóba nyáron az, hogy szeptemberben tervez a cég egy nagy ünnepséget az ötvenedik évforduló kapcsán. Azonnal ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy egy ilyen alkalomra a legjobb lenne valami egészen új produkcióval készülni. Az Élet és Halál feloldhatatlan konfliktusát szerettem volna megírni egy két szintes drámában. Tehát van egy metafizikai szint, ahol az Élet és a Halál kozmikus harca megmutatkozik, és ez tükröződik a földi realitásban. Az is világos volt, hogy az Életet és a Halált mindenképpen elevenné kell tenni, tehát meg kell őket személyesíteni.

Ha jó tudom, pont akkor érte egy elég komoly baleset, mikor ennek a munkának nekilátott volna.
Sajnos igen, leestem a lépcsőn és egy azonnali műtétre volt szükség. Azóta is bottal vagyok kénytelen mozogni.

Van ebben valami furcsa, misztikus egybeesés. Egy alkotót akkor ér egy komoly baleset, mikor ezzel a témával készül dolgozni. Hogy érintette Önt a munka közben az, hogy az élet úgy rendezte, hogy az átlagosnál kicsit közelebb hozta azt a lehetőséget, amiről épp írni szeretne, hiszen egy műtétben mindig van rizikó, pláne egy olyan komoly műtétben, amin Ön esett át.
Érdekeset kérdez, igaza van. Bizony átsuhant bennem a gondolat, mi van, ha… De aztán olyan gyorsan történtek az események, hogy mélyebben nem volt időm ezzel foglalkozni. Talán nem is baj, tekintve, hogy elég komoly hajlamom van a hipochondriára.

Mi a további sorsa az előadásnak?
Szerencsére már van pár hely, ahova meghívták az előadást. Szervezés alatt állnak ezek a produkciók. Én is, a Béres cég is, és azt hiszem a hallgatók is azon lesznek, hogy minél több helyen mehessen ez a színdarab.

B. Török Fruzsina