A Veszedelmes viszonyok ősbemutatóját január 28-án és 29-én, kettős szereposztásban tartották a Budapesti Operettszínház Kálmán Imre Teátrumában.

Kovács Adrián a darab zeneszerzője első kézből oszt meg kulisszatitkokat.

A Veszedelmes viszonyok ősbemutatóját január 28-án és 29-én, kettős szereposztásban tartották a Budapesti Operettszínház Kálmán Imre Teátrumában.

Choderlos de Laclos regényét először láthatta a közönség zenedrámaként. A darabot Kiss Csaba rendezte, zenéjét Kovács Adrián szerezte, látványvilágát és jelmezeit – a rokokó hamisítatlan jegyeivel – Berzsenyi Krisztina álmodta színpadra.

Kovács Adrián, Kiss-B. Atilla, Kiss Csaba, Müller Péter Sziámi (Fotó: Art&Lens Photography)

„Leginkább művészeink, általuk színházunk, a Budapesti Operettszínház sokszínűségét lesz hivatott megmutatni ez az előadás. Ha figyelemmel követik a 2019 óta létrejött bemutatóinkat, tapasztalhatják, hogy Vidnyánszky Attila Csárdáskirálynőjétől a Rátóti Zoltán rendezte Anne Frank naplója monooperán át, Bozsik Yvette meseszép János vitézén, a Marica grófnőn, a Hegedűs a háztetőn musicalen és immár a Rozsdalovagon át, de sorolhatnám Vincze Balázs La Mancha lovagját, Harangozó Gyula Diótörőjét, Balázs Zoltán monumentálisan minimalista Nine-ját, Stephen Medcalf hagyományosnak mondható rendezésű, csodaszép A mosoly országát, egészen Kiss Csaba Tajtékos dalok sajátos formanyelvű előadásáig, és most már eljutottunk egy teljesen egyedülálló színházi, zenei, zenésszínházi formanyelvű opuszig, a Veszedelmes viszonyokig, akkor bátran állítható, hogy a sokszínűség, a diverzitás igencsak jellemzi a Budapesti Operettszínház repertoárját. Nem titkolt szándékom, hogy minél szélesebb közönségrétegeket szólítsunk meg folyamatosan, és szoktassunk be a Budapesti Operettszínházba.” – így nyilatkozott az előadásról Kiss-B. Atilla, az Operettszínház főigazgatója.

Közösségünk méltán lehet büszke az alkotókra, hiszen valamennyien a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatói is egyben.

A zenedráma létrejöttéről a magát ,,musical fanatikusnak” valló Kovács Adriánnal beszélgettünk

Milyen elgondolás hívta életre az ősbemutatót?

Még az első országos lezáráskor, 2020-ban született az ötlet. Épphogy bemutattuk március 14-én, a Tajtékos dalokat az Operettszínházban, másnap jött a leállás. Akkortájt kezdtünk Kiss Csabával arról beszélgetni, hogy jó lenne színpadra állítani a Veszedelmes viszonyokat.

Az ötlet egy fantasztikus csapatot hozott össze. Müller Péter Sziámi írta a legtöbb dalszöveget, mi hárman együtt jól kiegészítettük egymást. Csabának volt egy népszerű darab átirata a Veszedelmes viszonyokból, ami prózai előadásra készült – ez volt az alap. Őt, mint zenés színházi „újoncot”, ebből a szempontból ez inspirálta. Megérezte, hogy mindezt meg lehet fogalmazni zeneileg is. Az volt a terv, hogy egyelőre a magunk számára kezdjük el a munkát, majd miután bemutattuk az ötletet Kiss-B. Atilla főigazgató úrnak, nagy lelkesedéssel fogadta azt. A járványügyi helyzet, a folyamatos évadcsúszások, a dátumváltozások azonban rendkívül megnehezítették az előadás létrejöttét – a darab talán ezért is nőtt annyira a színészek szívéhez. A sok hátráltató körülmény ellenére szerették volna ezt nagyon jól megcsinálni, ezért koncentráltan és hatékonyan dolgozott mindenki.

Hogyan zajlik az alkotás, a dallam születik meg előbb, vagy a szöveg?

Ez mindig az alkotóktól függ, mindkét esetre van példa. Mi úgy kezdtük, hogy készen állt a szöveg, és ahhoz született meg a zene. A Veszedelmes viszonyoknál az a legérdekesebb, hogy a hangsúly nem kifejezetten a dalokon van, hanem inkább a megénekelt jeleneteken. Ahogy a drámát elemeztem, bejelöltem, pontosan mettől meddig tart az adott jelenet, és azt adtam tovább Sziáminak, hogy fogalmazza meg dalszövegben. Neki volt a legnehezebb dolga, óriási munkát végzett, kicsit sajnálom is, hogy kevésbé tudott szabadon dolgozni. A második felvonás kapcsán például nem a szövegkönyvből indultunk ki, hanem abból az apátiából, ami az egész felvonást áthatja. Ott már nem az események zajlanak, hanem az állapotok, a hangulatok a meghatározók.

Peller Anna, Cseh Dávid Péter, Kelemen Hanna és Janza Kata (Fotó: Bori Tamás)

A karakterek megformálásához mi alapján választottátok ki a művészeket?

Elég sok előadást megnéztünk, mire elkezdett körvonalazódni, hogy melyik művész kit alakíthatna. Sok szempontból más lett végül a szereposztás, ami alapvetően az előadás anyaga és a színészi gárda, valamint Csaba inspirálódása mentén kezdett el alakulni először még egész más csapattal. A jelenlegi szereposztással másfél éve kezdtünk el dolgozni. A prózai darab már készen volt – ami kiváló – nekem azt kellett nagyon megismernem. Nem is annyira zenei, hanem inkább formai gondolatokat találni. Megkeresni, hogy azok, hogyan szólaljanak meg. A szakmai életem a musicalszerzés, mivel musical fanatikus vagyok, teljesen áthatja az életemet. Viszont azt el kell ismernem, hogy nagyon sok darabnál csak azért van prózai rész, hogy átkösse a jó zenés számokat. Ez egy kegyetlen műfaj, mert könnyen adja magát, hogy sikeres legyen a mű, ezért amolyan erkölcsi feladatomnak érzem, hogy prózai mélységű is legyen egyben.

Szépen sejlik át a darab erotikája is, a jóérzés határain belül – ha szabad így fogalmazni.

A legszebb benne az, hogy Csaba egyáltalán nem törekedett arra, hogy ne lépjünk át bizonyos határokat. Az emberi kapcsolatokat és emberi párbeszédeket igyekeztünk bemutatni. Nem is a szexualitásról szól, hanem azokról a felnőttjátékokról, amikkel abban a világban a szereplők – unalmukban, vagy egyszerűen csak az adrenalin meg az impulzusok hatására – szórakoztak. Ezek inkább intellektuális és – jobbára a státuszok közötti – hatalmi játszmák. Éppen ezért nem annyira mélybordó és nem annyira fülledt erotikus darab.

Sokkal nyomasztóbb tud lenni egy erőszakos jelenet úgy, hogy közben tele van humorral, közben a néző zavarba jön: hogyha ez vicces most, hogyan nevessek, mégis csak szörnyű dolgok történtek? Ha egy az egyben mindent megmutatunk az egy sima 18-as karikás valami. A színészek nem a véleményüket játsszák el, hanem megkeresik magukban azt a gyűlöletet és gyilkos ösztönt, amivel az ember lecsap egy legyet, ami már órák óta idegesíti. Ezt az érzelmet viszik át a Valmont iránt kifejezett gyűlöletbe, mert egy színész tud így is magából dolgozni, nem kell ahhoz tényleg erkölcstelennek lennie, hogy eljátssza, hogy az.

Volt olyan pillanat, ami a próbafolyamat alatt a legemlékezetesebb maradt?

Az az igazság, hogy minden színházi bemutatóm kapcsán van egy olyan jelenet, ami egy próbán úgy születik meg, ahogyan többé soha nem látom. A „színházcsinálásban” nekem ez a legizgalmasabb, ez a legszebb, hogy mindig fejlődik, mindig halad, mindig változik, de vannak olyan pillanatok, amiben – akár a végkimerültségtől, akár az eufóriától – van valami plusz, amikor azt gondolom: Jézusom, na ez az!

A Veszedelmes viszonyokban mi volt ez?

Mindenki szeretne kicsit a színfalak mögé látni, viszont ezt sokszor távolságtartással kezelik, és éppen ezért félreértik az ilyen jellegű kulisszatitkokat, ezért szeretem ezeket megosztani.

Két ilyen jelenet is van, mindkét szereposztásban. Az egyik, amikor Tourvelné odaadja magát Valmontnak. Ezek már végeredményben is kiváló színészi alakítások, a jelenet tényleg jó és nagyon szépen megszületett, viszont volt, amikor valamiért még jobb volt. A másik jelenet Merteuil márkiné és Tourvelné közös teázása, ahol csak ülnek egy szófán és beszélgetnek egy láthatatlan csészét kavargatva. Ott így is nagyon mély és szép, amit csinálnak, de volt olyan próba, ahol teljesen elszálltunk, pedig csak egy „beszélgetős” jelenetről van szó. Hogy ez a próbafolyamat magánügye maradt, amit csak mi tudunk, akik ott voltunk, az igazán jó, felemeli a pillanatot.

Gubik Petra és Sándor Péter (Fotó: Mahunka Balázs)

A díszletet illetően, bizonyos értelemben ez egy jól utaztatható darab. Vannak már tervek erre nézve?

Egyelőre nem sokat beszélgettünk erről, hiszen nem véletlen a ,,találmány”, hogy a Kálmán Imre Teátrum miliője ez a darab, hiszen maga a teljesen bejátszott Teátrum adja az előadás díszletét. Ez a darab ott él meg igazán.

A különböző páholyokban is játszódó jelenetek egészen egyedi hangulatot kölcsönöznek a darabnak.

Éppen ezért, ha úgy vesszük, elég nagy díszlete van az előadásnak, voltaképpen egy egész színházterem a díszlet, de talán pont ezért, valóban utaztatható. Ennek szándékát jelzi, hogy nem használjuk sem a süllyedőt, sem más olyan elemet, ami sajátossága a Teátrumnak.

Abban bízunk, mihamarabb véget ér a pandémia időszaka, és lehetőségünk lesz minél több helyen bemutatni ezt a rendhagyó előadást.