18-szoros túljelentkezés a forgatókönyvíró szakon, 6-an kerülnek be. Ráadásnak néhány fontos gondolat a (létező?) magyar történelmi filmről.

Nagyon sokszor elhangzik mostanában, hogy Magyarországon kevés az igazán jó forgatókönyvíró. Ezt így látja Fonyódi Tibor, a szeptemberben induló forgatókönyvíró osztály vezetője, a Nemzeti Filmintézet fejlesztési igazgatójaként is.

A két kezemen meg tudom számolni azokat a forgatókönyvírókat, akik ma Magyarországon a nemzetközi színvonalnak megfelelő módon tudnak forgatókönyvet írni. Ez a szakma a kreativitásról szól. A kreativitást oktatni nem lehet. Ez egy hozott tulajdonság, sok mindenből ered, tehetségből, fantáziából, stb. Ezért a felvételi során a kreatív szellemeket keressük. Ha látom rajta, hogy ötletei vannak, hogy kiáll az igazáért, hogy pörög, hogy jól kommunikál, van egy határozott víziója, na azaz az ember, akiben hosszú távon fantázia van, benne van a lehetőség, hogy kiváló forgatókönyvíró válhat. Neki érdemes a szakma csínját-bínját, a mesterfogásokat megtanítani. Ez független az általános ismeretanyagtól. Ez sem titok, hogy az általános ismeretanyagon, a műveltségen finoman szólva „lehetne javítani”. Találkoztunk olyan tesztekkel, hogy „mi ez te Jó Isten?!” A döntő az volt, amikor filmetűdöt kellett írni, vagy négy megadott kép alapján kellett kreálni egy történetet. Rengeteg minden pótolható. A felvételi igazából egy képességfelmérés, nagyon remélem, hogy 6 olyan ember marad a végén, akiknek az elméletet megtanítjuk, a kreatív képességeket megpróbáljuk még inkább a felszínre hozni, és mellette – ez nagyon lényeges dolog – a gyakorlati ismereteket is megpróbáljuk minél jobban megtanítani. Gyakorlat, gyakorlat, gyakorlat, írni, kell, írni kell, folyamatos kontroll alatt. És ami nagyon fontos, amire meg kell tanítani a fiatalokat, hogy kritika hatására ne meneküljenek a gőgbe. Mert a kezdőknél ez nagyon gyakran előfordul, hogy nem bírják elviseli a kritikát. Meg kell tanulni, hogy a forgatókönyvírás csapatmunka. A forgatókönyv az a dokumentum, amiről abszolút mindenkinek lesz véleménye. A regényírás magányos műfaj, én például csak csendben tudok regényt írni – egy párat már sikerült – de forgatókönyvet tudok írni a konyhában is, ha arról van szó. Tudniillik a forgatókönyv sosem a stílusról szól elsősorban, hanem a képekről szól. Akárki akármit mond a forgatókönyv arról szól, hogy mit csinál a kamera. Ami le van írva papíron azt látjuk. Másrészt a regényírás az egy magányos sport. Amit leírunk azt látja a szerkesztő, a korrektor és slussz. A forgatókönyvnél először jön a rendező, a producer, a gyártásvezető, az operatőr, és így tovább, ők mind elmondják a véleményüket, és azután átírni, átírni, átírni. A forgatókönyvírás igazából csapatmunka. A képzésnek éppen ez a lényege, ezért állnak föl a 6×6-os osztályok, gyakorlatilag stábok alakulnak meg az első pillanattól kezdve. Ezért vannak „összezárva” a rendezők, operatőrök, gyártásszervezők, meg kell tanulni csapatban dolgozni. A zseniális filmrendező Sándor Pál két fontos mondatra tanította meg az országot: „Kell egy csapat” (Régi idők focija) azután azt is, hogy „Egyedül nem megy” (Ripacsok)

„Én természetesen a történetmesélés, „történetalkotás” rejtelmeiről szeretnék minél többet átadni – mondja Bán János író, az m5 kulturális csatorna igazgatója, aki a kreatív írást tanítja majd. Megpróbáljuk méltó helyén kezelni a történetmesélés szakmai fortélyait. Meggyőződésünk szerint a forgatókönyvírók számára nélkülözhetetlen, hogy a művészi önmegvalósítás szándékán túl rendelkezzenek a történetmeséléshez szükséges szakmai ismeretekkel. Akad még bepótolni való ezen a téren. Nálunk is az alkotói filmek voltak az önmegvalósítás „csúcsteljesítményei”, ezek jelentették a magyar filmművészet primátusát. Az elkészült filmek nem elhanyagolható hányadánál óhatatlanul háttérbe szorult a forgatókönyvírás szakmai megbecsülése. Sokszor a rendezők maguk írták a forgatókönyveket – születtek így remekművek is, hála Istennek, de mégis, fokozatosan halványult az igény és a késztetés arra, hogy a filmek képesek legyenek közérthető módon elmesélni egy-egy történetet. Mi ebben próbálunk valamelyest más személetet hozni, azzal együtt, hogy arra biztatjuk az írókat: mindenképpen a saját hangjukon próbálják megírni a számukra fontos történeteket. Több fejlesztésben is nyakig benne vagyunk most, és újra és újra az derül ki, hogy nagyon kevés forgatókönyvírónk van, akire egy producer üzembiztosan rábízhat egy filmet vagy televíziós sorozatot. Művészi víziója szinte mindenkinek van, de a történetmesélés fortélyai, szakmai fogásai sokszor hiányosak. Nem egyedi esetről beszélek, a kortárs prózában is hasonló folyamatok zajlottak, zajlanak most is. A szerzők előszeretettel beszélnek magukról, saját problémáikról, hiszen azokat ismerik a legjobban, és nem különösebben hatja meg őket, hogy az olvasó problémái sokszor jóval súlyosabbak, és más jellegűek. Hangsúlyozni szerezném, hogy mi nem a korábbi metódus ellen vagyunk, azt viszont mindenképpen szeretnénk, hogy jelenjen meg egymásfajta megközelítés IS, és nyerje vissza presztízsét a történetmesélés képessége, különösen úgy, hogy mindig legyünk tisztában azzal, kinek késztünk filmet. Én nézőként és íróként és, minden szempontból örülnék, ha egy kicsivel több figyelem és megbecsülés övezné a nézőt, aki egyáltalán lehetővé teszi, hogy ezek a produkciók elkészüljenek. Véletlenül sem a kommersz és a művészfilm szembeállításról beszélek, hanem korrekt és tisztességesen elkészített szakmai munkákról. Azt gondolom, hogy ezen a téren akad még behozni való. Szeretnénk, hogy a forgatókönyvírók megtalálják azokat a témákat, amikkel szívesen foglalkoznak, másrést támogatjuk, hogy legyen meg bennük a nyitottság a műfaji sokszínűségre.

Sokan szakmabéliek is, laikusok is, hiányolják mostanában egyre hangosabban a jó magyar történelmi filmeket. Nincs feldolgozva rengeteg olyan történet a magyar közel- és régmúltból, amelyhez hasonlókat más országok filmesei rendszeresen leforgatnak. Ha nagy ritkán születik is ilyen mű, az általában a tragikus korszakokra emlékezik. A 10 kötetes Hunyadi sorozat írójától logikus a kérdés, mi a véleménye erről a helyzetről?

„Az eddigi nyilatkozatokban, publikációkban én is azt az álláspontot képviseltem, hogy az elmúlt évtizedekben ez a műfaj – sokak szerint véletlenül, véleményem szerint abszolút nem véletlenül – kikopott a magyar filmművészetből. Nagyon kevés történelmi film készült, és főként fájó azon filmeknek hiánya, melyeket jóérzéssel nézhetne meg az ember, és felszabadító, ne adj ’Isten lelkesítő módon hatnak ránk. Olyan filmekről beszélek, amelyek a magyar történelem dicsőséges korszakairól szólnak. Elég sokat foglalkoztam ezzel a témával, és arra a következtetésre jutottam, hogy jól tetten érthető, „idegenkedő”, viszony alakult ki a magyar alkotók részéről azon történetek iránt, melyek bátorító, a nemzeti érzést életben tartó, erősítő módon dolgozhatnának fel történelmi eseményeket. Ezekre gyakran rásütötték a „magyarkodás” bélyegét. Tejesen nyilvánvaló, hogy nem támogatták ezeket a produkciókat. Miközben nem csak a szomszédos országokban, de a világ minden részén magától értetődő szándék mutatkozik ilyen filmek és televíziós sorozatok elkészítésére.