A hangja, igen, a hangja jut róla először az eszembe. Dörmögő volt, miközben persze nem magában dörmögött, hanem kifelé, a többiek felé. Hangos sem volt, pláne nem tolakodó, és mégis, nem lehetett eltéveszteni, nem volt az a hangzavar, amely el tudta volna őt nyomni. A Szentkirályi utcai épület szűk lépcsőházában már emeletekkel feljebbről is hallani lehetett, s ilyenkor mindig jóérzés fogott el: magabiztos hang, amely úgy szólít meg, hogy egyből párbeszédre invitál. Öntudatos hang, de melegségével óv is. Alkatilag is ilyen volt: szálfatermetével mindenhonnan kimagaslott, akár egy őrtorony. De közben másokat magához vonzott. Ha feltűnt, az utcán, egy kiállításon, egy vetítésen, egy étteremben, vagy éppen az egyetem falai között, mindenki ösztönösen kereste a közelségét. Én legalábbis így voltam vele. Mert bárhol találkoztunk, úgy tudott odafordulni, hogy egyből meg is szólított. Nemcsak az építészetnek és a látványtervezésnek volt messze földön neves mestere, hanem a dialógusé is. Magas volt, majdnem mindenkire felülről nézett le, beszélgetés közben mégis elhitette, hogy semmivel sem magaslik ki a többiek közül. Bármiről faggattam, úgy tudott megoldást kínálni, hogy elhitette velem, hogy én magam találtam rá a helyes válaszra. Politikáról viszonylag keveset beszéltünk, annyira magától értetődő volt minden. A tanítványairól annál többet; bámultam, mennyire ismeri őket, mennyire figyeli az észjárásukat, az ízlésüket. Elvárta tőlük, hogy igényesek legyenek magukkal szemben; és azt is elvárta, hogy soha ne adják fel az egyéniségüket. Nem akarta rájuk erőltetni a saját látásmódját. Ellenkezőleg: hagyta őket kibontakozni, vezette őket, hogy rátaláljanak a saját útjukra. Erre mondják azt, hogy igazi demokrata. Könnyű lenne ezt a múltjával magyarázni, a rendhagyó gyerekkorával, a demokratikus ellenzékben eltöltött évtizedekkel, vagy azzal, hogy az árral szemben próbálta itthon meggyökereztetni a liberalizmust. Vagy akár azzal, hogy építészként milyen ellenállásokkal kellett megküzdenie a magyar építésztársadalomban. Az alkatot mindez még nem magyarázza meg. Ehhez kell valami, ami csak az övé, a sajátja, ami összetéveszthetetlenné teszi őt. Ha van született demokrata alkat, akkor az övé az volt. Az ilyenre mindennél nagyobb szükség van. A nagy nyilvánosságban éppúgy, mint egy egyetem falai között. Ennek példáját átadni és erre fogékonnyá tenni másokat – igen, ez a legnagyobb eredmény. Szerencsésnek mondhatom hát magunkat, hogy sok éven át az egyetemünket is egyik otthonának tartotta.

Földényi F. László

(fotó: Anton Brink)