Brassai Tóth János Miskolcon a Kövek című tantermi színházi előadásban, a Parasztoperában és a Robin Hoodban játszik, és két osztálytársával létrehoztak egy Cseh Tamás-estet is, Frontátvonulás címmel. A 7óra7 végzőseinket bemutató sorozata.
Miskolcról érkeztél az interjúra, ahol délelőtt a Robin Hoodban játszottál. Este a Pesti Színházban szerepelsz, a Vízkeresztben, aztán, még az éjjel, vendégszereplésre indultok az osztállyal Brnóba, aHamlettel. Nagy távolságokat jársz be egyetlen nap alatt. A színházzal azonban először az ország egy másik távoli pontján, Körmenden kerültél kapcsolatba.
11 éves voltam, amikor a KASZT-ba, a Körmendi Kastélyszínház Társulatba kerültem, és egészen 18 éves koromig játszottam ott. Mindjárt az első előadás máig meghatározó élményem maradt. Szalóky B. Dániel rendezte a Móricz Zsigmond regényeiből összeollózott előadást, melyben én a Pillangó fiú főszerepét játszottam. Egyszerű, emberközeli színházat csináltunk, ahol a színészi játék volt a lényeg. A mai napig ez a színházfelfogás áll hozzám a legközelebb. Nehéz ügy, mert nem erre tart a világ, sokszor fontosabbak az effektek, a zene, a fény, de én ragaszkodom ehhez az ősi dologhoz: hogy létrejöjjön valamiféle kapcsolat színész és néző között. Máskülönben minek jönne színházba?
► A KASZT-on kívül is eljutottál színházba gyerekkorodban?
Nagyon sokat jártunk. Édesapám szinte küldetésének tekintette, hogy minél többször elvigyen bennünket a húgommal. 10-11 éves voltam például, amikor a Szókratész védőbeszédét láttam Lukáts Andorral. Az Őrségben, ahol nevelkedtem, Őriszentpéteren pünkösdkor megrendezik a Virágzás Napjait, nyaranta pedig a Hétrétország Fesztivált, olyankor színházi előadásokat is visznek oda. Nagy élményem volt például a De mi lett a nővel?, amit Kiss Csaba rendezett, azt többször is megnéztem. Később, már önállóan is rengeteget jártam színházba, külföldi társulatokat is néztem, amikor csak módom volt rá. Most viszont, hogy ennyi a munkám, sokkal kevesebbszer jutok el, mint ahogy szeretném. Különösen most, az évad vége felé érzem ennek a hiányát, hogy ezt se láttam, meg azt se.
► Rögtön felvettek az egyetemre?
Nem, csak harmadszorra. Előtte a Keleti István Művészeti iskolába jártam. Szerencsés évfolyam volt a miénk, komoly vizsgákkal. Másodévben a Bárka Színházba kerültem gyakorlatra, Spolarics Andreához, tőle sokat tanultam. Volt egy Csehov-vizsgánk vele, az főleg emlékezetes. De ott ismerkedtem meg Scherer Péterrel is. Mi voltunk az első osztály akit tanított. Akkoriban kezdte játszani a Klamm háborúját. Vagy ötször megnéztem, pedig akkor még elég távol állt tőlem ez a tanteremszínházi forma. Nem sejtettem, hogy most, Miskolcon, ahol a gyakorlatomat töltöm, éppen ilyen feladatot kapok majd elsőre, a Kövekben. A szkepticizmusomat, amivel ezt fogadtam, elég gyorsan felváltotta a rajongás, mert rájöttem, hogy én éppen erre vágyom: hogy közvetlen kapcsolatom legyen a nézőkkel – na, ez egy tanteremben biztosan megvan. Drámafoglalkozás is kapcsolódik hozzá, a kávás Gyombolai Gábor volt ebben segítségünkre. Nem az előadás után beszéljük meg a diákokkal, hogy mit láttak, hanem beépülnek az előadásba ezek a feldolgozó részek, így nekünk, akik játsszuk, folyamatosan váltani kell, ami nem könnyű feladat. Az Avasi Gimnáziumban játszottuk először, hát az maga volt a rettegés, hogy mi lesz ebből, aztán jól sikerült, és ma már nagyon szeretem játszani.
► Tegnap mutattátok be a Frontátvonulás című esteteket, amit két osztálytársaddal, Zoltán Áronnal és Tóth Andrással hoztatok létre. Mi kapcsol benneteket Cseh Tamáshoz?
Az, hogy ebben az országban élünk. Ő már a kultúránk része. Mind a hármunknak megvan a maga saját története Cseh Tamásról, az enyém arról szól, hogy gyerekként egy koncertje után együtt vacsorázhattam vele, és hogy láttam részegen kötözködni. Majdnem meg is verette magát apám egyik barátjával, akiről nem tudhatta, hogy feketeöves. Nemrég egyébként megnéztem a youtube-on egy videót, a Születtem Magyarországon eredeti felvételét, és abból azt gondolom, hogy fiatalon is így kötekedhetett. (nevet) A dalaiból átjön, hogy rendkívül érzékeny volt a karakterekre, színészi értelemben is. Régóta dolgozunk ezen az esten, volt már egy felolvasószínházi változata, és tegnap mutattuk be a véglegesnek szánt formában, amit játszunk majd még Pesten is, Miskolcon is. Van benne két remek zenész is, Laczi Sándor csellózik és Szakács Sára brácsázik.
► Lépjünk vissza egy kicsit az időben! Hogy vágtál neki az egyetemnek, és aztán hogy élted meg ezt az időszakot?
Próbatételnek gondoltam. Bennem rendkívül nagy a szabadságvágy, amihez azóta is ragaszkodom, úgyhogy voltak, akik fogadásokat kötöttek, hogy meddig bírom az egyetemen. Csavargó kamasz voltam, 16 éves koromtól folyton úton: bejártam Erdélyt, a Balkánt, Ukrajnát, a Baltikumot. Elég elképzelhetetlennek tűnt, hogy évekig egy helyben tudjak maradni, a Vas utcai és a Rákóczi úti fekete próbatermekben. Ehhez meg kellett, hogy nyugodjak, le kellett mondanom arról, hogy bejárjam a világot. Persze az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy Bach Katával már a legelején egymásba szerettünk. Ennek az osztályfőnökeink nem nagyon örültek, de azt hiszem, az osztálytársaink nagy része sem. Ennek ellenére mi sokáig együtt maradtunk. Tűzbe tettük volna egymásért a kezünket.
Nehéz volt az első három év, nagyon különböző emberek kerültek össze az osztályunkban, de mindig jól tudtunk együtt dolgozni. Ha munkáról volt szó, félretettünk mindent. Persze, voltak holtpontjaim, de komolyan sosem merült fel bennem, hogy otthagyjam az egyetemet. Pedig néha ki tudtam volna rohanni a világból. Néha azért egy kicsit elindultam, de a másnap reggeli mozgásórára mindig visszaértem. (nevet)
Az egyetem különben olyan, mint a mosógépen a legintenzívebb, leghosszabb program. Annyi mindenen átmegy az ember: munkamódszereket tanultam, megtanultam használni a testemet, a hangomat, egyáltalán magamat mint színészt. Valamiféle rendet is. Mindennek az az előnye, hogy jó mesterember lettem, akinek vannak már szerszámai, s most kezdi művelni a mesterségét. Hátránya, hogy most feszesebb vagyok, mint az egyetem előtt. Le kell lazulnom egy kicsit a színpadon. A színészet egyfajta testi és lelki lazaságot igényel. Azokkal a szerszámokkal, amiket kaptam, meg kell tanulnom könnyeden bánni.
► A vizsgaelőadások közül melyeket érezted a legfontosabbnak?
A teljes interjú itt olvasható: http://www.7ora7.hu/hirek/engem-erdekel-a-veszely
