Először a Vaszilij Szigarjev Gyurma című regényéből készült diákelőadásban láttalak debreceni dráma tagozatosként…

Pallag Márton: Az említett darabot nem az iskola keretein belül csináltuk, hanem az egyik tanárunk, Bessenyei Zoltán debreceni alternatív színháza, a KonzervArtaudrium számára készítettük. Igazából a suliban maximum jelenetekkel foglalkoztunk, az, hogy elkészült egy egész előadás, illetve, hogy egy kortárs orosz író kemény művével találkozhattunk, már önmagában érdekes élmény volt. Bessenyei Zoltánt a test nyersessége érdekelte, miközben vele dolgoztunk, jó értelemben véve kicsit meggyötört minket. Minden próbát edzéssel kezdtünk, három kilométer futás, utána fekvőtámasz, felülés… Az akaraterőre fektette a hangsúlyt. Emlékszem, hogy amikor Pesten játszottunk, az útiköltséget például nekünk kellett fizetnünk. Teljesen más hozzáállást szült az, hogy én fizetek azért, hogy játszhassak, ráadásul egy olyan kíméletlen történetben, amelyben például erőszakról van szó. Ez komolyabb elkötelezettséget kívánt, mint bármi más, ezért sokat tanultunk belőle.

Mi az, amit még Debrecenben tanultál?

Pallag Márton: Megtanultam azt, ami talán a legfontosabb, hogy mit keresek én éppen dráma szakon. Harmadévben a Forte Társulat tagja, Krisztik Csaba tanított nekünk kreatív játékot. (Ezúton is nagyon gratulálok a Junior Prima díjához.) Ő azzal indított, hogy egy darabig nem fogunk beszélni. Elérte nálunk, hogy iszonyúan érdeklődővé váljunk aziránt, amit a test nyelvén, a puszta jelenlétünkkel, az egymáshoz való kapcsolódással, a testkontaktussal meg lehet fogalmazni. Egészen addig a pontig mozgással kommunikáltunk, amíg meg nem alapoztunk a beszédnek. Akkor azt mondta Krisztik Csabi, hogy most jutottunk el abba az állapotba, amelyben hitelesen tudunk megszólalni. A kurzusból készült vizsgán végül mindenki nyitott szájjal hagyta abba a jeleneteket… Annak, amit ő tanított nagy szerepe van abban, hogy most az egyetemen végezhetek.

Elsőre felvettek?

Pallag Márton: Igen, rögtön érettségi után. Már egy évvel előtte is indult volna a szak, de nem akadt elég jelentkező. Szerencsém volt…

Az emberek pár éve még nem nagyon ismerték a fizikai színház fogalmát. Számodra mit jelentett?

Pallag Márton: Abban az időben, amikor én középiskolás voltam, Vidnyászky Attila lett Debrecenben az igazgató, Horváth Csaba pedig a tánctagozat vezető, aki később, debreceni fiatalokkal megalapította a Forte társulatot. Amikor megtudtam, hogy Horváth Csaba indít osztályt, nem érdekelt, hogy nevezik a szakot. Csak azt tudtam, hogy nekem az a nyelv, amelyen megszólalnak az előadásai, nagyon izgalmas, a tánchoz és a mozgáshoz van köze, és én ezzel akarok foglalkozni. Az osztályban persze nem mindenki tudta, hogy mire jelentkezett, pontosan egyikőnk sem tudta… Van, akit eleve a tánc, a koreografálás érdekelt, van, akit a színházrendezés, de olyan is van, aki inkább drámát koreografálna vagy zenét vagy bábszínházat rendezne. És többen vagyunk, akik előadóművészként szeretnénk dolgozni, vagy színészként, vagy táncosként. A képzésünk sokmindent felölelt, és lehetővé tette, hogy mindenki kipróbálja magát különböző szerepekben. Talán ezért is jó a hangulat az osztályban ettől, és kevés a rivalizálás, nem érezzük azt, hogy a másik nem hagy kibontakozni. Világosan látjuk, hogy mindenki mást szeretne és őszinte kíváncsisággal tudunk egymás felé fordulni. Tízévnyi korkülönbség van köztünk, míg egy színész osztályban jellemzően maximum két-három év az eltérés. Mi fiatalok tudtunk csenni az idősebbektől, őket pedig inspirálta a mi lendületünk. Az iskola talán azt tűzte ki célul, hogy a tánc, a színészet, a rendezés, és a koreografálás egyaránt felkeltse az érdeklődésünket, de senkire nem erőltettek semmit. Azért embert meghaladó feladat mindegyik műfajban jeleskedni…

Játszol A kastély – 1. Rész c. előadásban, amit az egyik osztálytársad rendezett…

Pallag Márton: Igen, Soós Attila. Ez negyedévben készült, rendezői gyakorlatként. Azok, akik rendezőként szeretnének dolgozni, választhattak egy anyagot, amit színpadra visznek és Attila a Kafka regényt választotta. Én átvettem a szerepem Rada Bálinttól, és állítólag az, amit mi csinálunk a partneremmel, Viktor Balázzsal, már nem is hasonlít arra, ami a bemutatón történt. Ebben a darabban Balázzsal nagyon egymásra kell hangolódnunk. Nem tehetem meg azt, hogy kitalálok valami jópofa dolgot, mert végig figyelnem kell a társamra, ha ő csinál valamit, egyből tudnom kell követni. Érdekes szimbiózisban létezünk a színpadon. A játékunk néha szinte zavaróan kötött, de a ritmusokkal lehet játszani ebben az előadásban.

Ehhez a kötöttséghez képest, a Maladype Don Juanjában, amelyben szintén közreműködsz, sok az improvizáció, nagyobb a szabadság…

Pallag Márton: Igen. Ez egy Zsótér rendezés. Nála éreztem meg, mit jelent a kötöttség teljes ellentéte, az iszonyú mértékű szabadság, ami közben irányított szabadságot jelent. Másodévesként dolgoztam ebben a produkcióban és úgy éreztem, hogy kinyíltam általa. Azt hiszem, eléggé zárkózott személyiség vagyok, ezt mutatja, hogy nem szívesen barátkozom új emberekkel. Két évig az új osztályközösségben is csak próbálkoztam, a jegyeimen is meglátszott, hogy valami nem igazán megy. Aztán Zsótérnak köszönhetően megváltoztam. Nagyon hálás vagyok neki. Nagyon jó pedagógus, ezerrel pörög, rettenetesen figyel mindenkire, még akkor is, ha egy tizenkét órás próba után jön be a büfébe. Amikor az ember fél és arra gondol, „vajon ezt még szabad? ez már szinte rosszalkodás!", akkor ő azt mondja: „ez lesz az, csak még többet mutass"! Egyébként Orosz Ákos, aki Don Juant játssza, csúcs. Nagyon érzékeny a finomságokra, bármi új dolog éri előadás közben, ő azonnal reagál, belemegy. Egyszer az egyik néző sokáig köhögött és szólt, hogy adna-e valaki egy flakon vizet? Ákos zokszó nélkül, nagyon természetesen beleépítette ezt az akciót a darabba. A partnerek is nagyon nyitottak….

Sokat játsszátok a Don Juant?

Pallag Márton: Havonta kétszer megy. Olyan harmincan férnek be rá, körbeülik a Maladype Bázison a termet.

A kastély és a Don Juan is kis terekben fut, ahogy az osztályotok produkciója, a Toldi is, amire rögtön elfogynak a jegyek. Ez utóbbi hogy készült?

Pallag Márton: A Toldi előtt fél évig táncmesterség órán Arany balladák koreografálásával foglalkoztunk. Ezekből épült fel az előadás. Kíváncsiak voltunk ám, hogy Csaba mihez kezd az etűdökkel… Nagyon szép Arany János, de azt gondoltuk, hogy egy kicsit unalmas, ezért nem tudtuk elgondolni, mihez kezdünk vele. De újraolvastuk a szöveget, és mire megtanultam a király szerepét, az arra jutottam, hogy ez valami zseniális, hogy nem vettem észre? Általános iskolában még nem fogja fel az ember, hogy milyen fantasztikus ez az Arany-szöveg. Az hagyján, hogy minden rím és ritmus a helyén van, közben a laza és az elegáns ez a mű. Nagyon szeretem játszani a király szerepét. Nemrég eljutottunk a darabbal Budakalászra, ahol százhúsz gyerek nézte, nagy nyüzsi volt, de nagyon vették, nagyon megtapsolták. Más, amikor felnőtteknek játsszuk a Toldit, ilyen esetben, ha megállok egy szünetre, akkor csönd lesz a nézőtéren, és ez a hatás is nagyon jó. Van egy nyolcéves unokahúgom, aki szintén imádta a darabot, meg a farkas küzdelmet, meg azt, hogy mindig történik valami váratlan, mindig van mit nézni.

Amikor én láttam a Toldit, megrepedt az egyik ablaküveg…

Pallag Márton: Sokan mondják, hogy az ilyesmi elég kizökkentő tud lenni nézőnek, játszónak egyaránt. Egy ilyen szituáció kezelése a határfeszegetésről szól, mindig azonnal megválaszolandó kérdéseket vet fel. Egyszer az is előfordult, hogy Horkay Barna véletlenül kilökte az ablakot a keretből. Ültem lent a földön, és azt láttam, hogy szinte az arcom elé zuhan az üveg, az utolsó pillanatban tudtam elkapni. Az egy elég húzós szitu volt, de erre csak utólag eszméltem rá. Az embert védi az ébersége, ami egy előadás során kiélesedik.

Több izgalmas történetet is megéltél az előadás kapcsán. Egyszer játszottátok egy tarlón is…

Pallag Márton: Viszákon jártunk vele, Szarvas József Pajtaszínházában. Viszák két-háromszáz fős település, ahol olyan emberek is megnéztek minket, akik előzőleg még egyáltalán nem jártak színházban. Az volt a csúcs, hogy főként fiatalok érkeztek, a szomszéd faluból is jöttek, egy biciklivel ketten-hárman, csapatostul, ráadásul kíváncsiságból, nem azért, mert kötelező volt. Fotózkodtunk is velük. Amikor pedig a darabban elhangzott, hogy „elfeküdt már a Nap, túl a nádas réten…", elnéztünk a házak fölött, és ott ment le a Nap. Igen jó volt…

A Toldiból fogtok játszani hangalámondásos előadást vakok és gyengén látók számára. Hogy készültök rá?

Pallag Márton: Kíváncsian várjuk, oda fogjuk tenni magunkat. Elsősorban a hangunkat, a produkció zeneiségét élvezheti majd a közönség, ezért megkértük azt, aki a hangosításért felel, hogy szerezze meg a szöveget, amit a nézők hallani fognak. Azt tervezzük, hogy kezdés előtt megérinthetnek minket, így érzékelni fogják, hogy nézünk ki és majd beszélünk is hozzájuk, hogy később tudják kihez kötni a megszólalásokat.

Székesfehérváron gyerekbérletbe került a Toldi…

Pallag Márton: Egy sima egyetemi előadáson keresztül nem tudod megtanulni, milyen a repertoárjátszás. Furcsa volt azzal szembesülni, hogy ajaj, ezt tegnap is így mondtam, szóról szóra, hangsúlyról hangsúlyra… Ezt nem szabad hagyni, csak azért se, mindig túl kell lépni a megszokásokon. A Toldit egyébként nem lehet megunni. Zseniális. Ez elsősorban a szöveg érdeme.

Hogyan lehet belőle duplázni? Azért kérdezem, mert két óra megfeszített mozgásról van szó…

Pallag Márton: Amikor bemutattuk, azt hittük, biztosan nem fogunk belőle egymás után kettőt játszani. Aztán már azzal poénkodtunk, hogy a 15 órás és a 19 órás előadás elé még jöhetne egy 11 órás. Persze, nagyon fárasztó, a második előadás végére mindenki kikészül. De valahogy átáll a szervezet… Ez is bizonyítja, hogy nincs lehetetlen.

Játszol a Popfesztivál 40 című előadásban is, ami a Vígszínházban megy. Ez milyen élményt jelent?

Pallag Márton: Teljesen másfélét, mint az eddig említett darabok. Ég és Föld a különbség. Az ember ezekben a kicsi terekben azt szokja meg, hogy az ő színészetén, az ő jelenlétén múlik, hogyan tudja megragadni a néző figyelmét. A Vígszínházban meg szinte elvész azon a hatalmas színpadon. Nem is látja a nézőket. Ez egy nagyon szokatlan és fura érzés, de meg kell tapasztalni.

Tudod-e már, mi vár rád jövőre, ha végeztél?

Pallag Márton: Bekerültem Horváth Csaba két rendezésébe, a székesfehérvári Pillangóba és az Irtás című Forte produkcióba. Emellett a Forte Godotra várva előadásában átvettem Lucky szerepét. Most úgy tűnik, lesz dolgom… Nagyon élvezem a munkát, jó Csabával dolgozni, mert igazi színházi ember, ösztönös, zsigeri. Lukáts Andort is nagyon szerettük, eszméletlen agya van. Az a tömény szürrealizmus, amit képvisel, hihetetlen. Inni lehet a szavait. A gondolkodásmódját jó lenne elcsenni… A kérdésre válaszolva, lehet, hogy jön majd egy kőszínházi időszak is az életemben, de ahogy az előbb említettem, a Vígszínház még szokatlan volt számomra. Úgy érzem, dönteni, vagy váltani még van időm, fiatal vagyok, huszonkét éves….
Forrás és eredeti cikk: színház.hu