Kovács Domokos beszámolója:

A Sienában eltöltött két hetünk, számomra, rengeteget beváltott a hozzá fűzött reményekből. Sok érdekes emberrel találkoztunk és dolgoztunk együtt, hihetetlenül sok hozzáállást ismerhettünk meg a színházhoz és a színész feladatához. Itt kiemelném, hogy az olaszok közül csak olyan hallgatók vettek részt, akik antropológiát tanulnak, többüknek a gyakorlatban semmi köze nem volt/ nincs a színjátékhoz, mégis, ahogyan megoldották a feladatokat, tőlük is sokat tudtunk tanulni.

Talán az első, és legmeghatározóbb kérdés, amivel a két hét alatt találkoztam, az a különböző képzések az egyes országok egyetemein. Az olaszokat leszámítva,- akik meglepően erős kapcsolattal kezelik együtt az antropológiát a színházzal- magunkra maradtunk a képzésünket illetően. (A lengyelekben nem vagyok száz százalékig biztos, de) a román és az angol egyetemen nem olyan mesterközpontú az oktatás, mint nálunk, néhány hetes/ hónapos kurzusokon keresztül tanulnak különböző technikákat, stílusokat. Ezt, annak ellenére, hogy nem tudnék lemondani arról a metódusról, ami szerint mi haladunk, nagyon hasznosnak tartom. Így egy sokkal átfogóbb képet kapnak a különböző színházi attitűdökről, jobban megismerik az egyes színházi gondolkodók rendszereit, olyanokét is, akikről mi esetleg még nem is hallunk. Emellett, már amennyire beleláthattam két hét alatt, tisztább stílusokat szereznek, amiket talán tudatosabban tudnak keverni. Ugyanakkor mindenképp elvesztenek abból a mester-tanítvány viszonyból, ami nálunk van, talán úgy lenne optimális, ha a kettőt lehetne vegyíteni. Például kapnánk egy általános képzést, ami mellett folyamatosan lennének hosszabb-rövidebb kurzusaink, persze nem tudom, ez mennyire lenne működőképes.  (Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy idén a három hasonló programon vehettem részt, és a magyarokról mindhárom esetben jó véleménnyel voltak, és meg voltak velük elégedve, ami mégiscsak a képzésünk mellett szól.)

Az előadások is hasonlóan tanulságosak voltak; bár a többségük csak arra hívta fel a figyelmet, hogy ahhoz, hogy a színész identitásáról tudjunk beszélni, még nem elég nagy a tájékozottságunk(?) (ez nem teljesen megfelelő szó, a helyes közelebb van az elméleti tudáshoz, de az sem lenne pontos…).

Volt olyan előadás, ahol különböző 20-21. századi gondolkodók elméleteit vetettük össze, volt, ahol a színház fogalmának határait feszegettük, és voltak olyan antropológia-előadások is, ahol csak annyit sikerült megértenünk, hogy a téma amúgy nagyon érdekes, de sajnos az előadók nem tudták kellőképpen átadni. Az előadások közül azt éreztem leghasznosabbnak, ahol kortárs színházi előadásokon keresztül a színház fogalmáról beszéltünk. Itt minden alkalommal vitát tartottunk, hogy az egyes előadásokat ki mennyire tartja valóban színháznak. Volt néhány valóban meredek ötlet, de többségük számomra még mindig a határokon belül maradt. Ezeket az alkalmakat nagyon hasznosnak éreztem, már csak az is inspiráló volt, ahogy kapcsolatot hoztunk a videójátékok és a színház (azon belül a bábjáték) között…

A workshopok szintén nagyon hasznosak voltak, de ott úgy érzem, többet is ki lehetett volna hozni két hét alatt. Talán amiatt, amit képzésről írtam, nem tudom, de azt gondolom egy ilyen worksopon olyan dolgokkal lenne értelme foglalkozni, amik azonnal hatnak. Több olyan foglalkozásunk is volt, amik akkor tudtak volna beérni, ha legalább egy hónap munkát szánunk rá. Természetesen nem volt olyan, amit három óra alatt maximálisan el tudtunk volna sajátítani, de voltak olyanok, amik annyira újak voltak, vagy olyan erősen képviseltek egyfajta felfogást, hogy azt rögtön, ott helyben meg kellett érteni, ahhoz, hogy tudjunk vele menni. Ilyennek tartom a Widder Kristóf által tartott órákat és a Bács Miklós által tanított szemléletet is. Bács Miklósnál azt volt érdekes megtapasztalni, ahogy az ő módszere összeért az általunk tanultakkal. Mi alapvetően belülről dolgozunk, és úgy haladunk kifelé, ezzel szemben Miklósnál az abszolút külsőségekből indultunk; úgy voltunk mérgesek, szomorúak, vidámak, szerelmesek, ahogy a nagykönyvben meg van írva, azonban, ahogy fokozatosan haladtunk előre (már amennyire három alkalom alatt lehet), ezeket a külsőséges helyzeteket csak arra használtuk, hogy megfigyeljük, miként működik a testünk az egyes állapotokban, hogy aztán ezek reprodukálásával vissza tudjunk helyezkedi egy már belülről felépített állapotba.

Ezzel szemben sajnos volt olyan workshopunk is, amit abszolút feleslegesnek éreztünk. Thomasz Mannal az általa írt C(r)ash Europe című drámával foglalkoztunk. Személy szerint nekem már maga a dráma sem igazán tetszett, arra viszont alkalmas lehetett volna, hogy azt megvizsgáljuk, mennyi mindent lehet kihozni egy írott szövegből, olyanokat, amikre az író nem is gondolt. (Mármint erre csak néhány jelenet lett volna alkalmas, a legtöbb sajnos eléggé szájba rágta a történetet.) Ebből persze semmi nem jött össze, hiszen az író pontosan azt akarta viszont látni, amit ő beleírt. Ennek tükrében sajnos az erre szánt időt elpocsékoltnak tekintem. Kár, hogy erre kaptuk a legtöbb alkalmat…