Castellucci rendezése, a Hüperion – Egy terrorista levelei totálisan ösztönös színház. A szöveg akusztikus, érzéki elem. Nincsen színházi illúzió, csak az van, amit látunk. A rohamrendőrök lerombolnak egy lakást, és kiküldik a nézőket a teremből. A művészet testet ölt Angela Winkler személyében. A művészet szép és ártatlan. Hegyek és patakok, agancsos szarvasok. A művészet felfegyverkezik. A rohamrendőrök ismét jönnek, a színpadon kirajzolódik egy pisztoly.

Graham Whybrow, a Royal Court volt-dramaturgja szerint nem kell várni a remekművekre: fel kell fedezni a tehetségeket, és kiverni belőlük a remekművet.

Grotowski-workshop. Kapcsold ki a tudatos éned. Lepd meg magad újra és újra. Csináld, ami jön, amit érzel, amit a tested érez. Majd oldódj fel a közösségben. Nincs felülvizsgálat, nincsenek fenntartások, csak törődés van, egymásra figyelés van, és nyálasan hangzik, de szeretet van. Egyesek színészkednek, mások magukba néznek.

Jan Pappelbaum díszletei: a színpad a színészi megmutatkozás tere. A tervező nem kulisszát, hanem játékteret tervez. A nép ellensége egy fekete dobozban van, a falon krétarajzok, mintha a színészek egy próbateremben lennének. Ők pedig belakják, otthonos nekik, és közben nem tesznek úgy, mintha ez más lenne, mint ami: ők is tudják, hogy ez egy fekete doboz.

Lars Eidinger, mint Hamlet: a színész és a szerep nem különálló egységek. Lars folyamatosan kiszól, végig tudja, hogy egy színpadon játszik, sok száz ember előtt. És közben azt is tudja, mit játszik. Figyel, koncentrál, érzékeli a dolgokat maga körül, kapcsolatot teremt mindennel és mindenkivel, tudja, milyen földre lép, és tudja, milyen levegőt szív be az orrán. Hatalmas energiákkal dolgozik: ordít, rúg, földet eszik, káromkodik. Van, amikor feltölti ezt, van, amikor nem. Néha unalmas is kicsit. Majd hirtelen felkapom a fejem: gátlástalanul önazonos. Kiad mindent, de közben nem hatódik meg magán. Tudja, hogy ez csak színház. És ő szeret játszani.

Mundruczónál a színészvezetés igazán érdekes. Civil pillanatok elérése a fő cél. Durva váltások, nincs folyamatosság, nem a következetes lélektan és történetvezetés a fontos. Ehelyett élettel teli, furcsa, valóságos világot teremt, de nem akarja közvetlenül a valóságot utánozni. A teremtésen van a hangsúly. Az interpretáció helyett megint egy szöveg kapcsán létrejövő eseményt látunk. Nagyjából igaz ez a fesztivál összes előadására.

Ostermeier, kiderül, a Meyerhold-módszerben hisz. És abban is, hogy még az elején van dolgoknak. Szerinte összes nagy színházújító abból az alapállapotból indult el, hogy gyűlölték, amit a színházban láttak (Sztanyiszlavszkij Sirályában Meyerhold játszotta Trepljovot, aki az új formákról beszél). Azt tanácsolja, ne várjunk arra, hogy adjanak nekünk helyet, hanem foglaljunk magunknak. És hogy a színészeknek nincs szüksége tanárra a reggeli bemelegítéshez.